Shock!

Még tavaly őszi megjelenés ez is, de érdemes szót ejteni róla, egyrészt, mert nagyon rendben van, másrészt, mert a kaliforniai kultbanda az idei évben adott koncertekkel leteszi a lantot, már ami az élő fellépéseket illeti. Nézőpont kérdése persze, mennyire jelent mindez éles váltást a korábbiakhoz képest, hiszen 1991 után uszkve két és fél évtizedig nem léteztek, és sem előtte, sem azóta nem vitték túlzásba a koncertezést, inkább csak szórványos mozgolódás volt ez, mintsem tényleges jelenlét. Eszerint viszont még ez is soknak bizonyult nekik...

Ha nem ismered a Cirith Ungolt, a perspektívába helyezéshez vidám adalék, hogy a csapat annak idején egy, az éppen dúló vietnami háború elleni tömegdemonstráció keretében adta első koncertjét, első albumuk, a Frost And Fire pedig ugyanabban az évben jött ki, mint az egyes Iron Maiden, a British Steel vagy az Ace Of Spades. Az ismertségük persze már annak idején sem vetekedett a felsorolt alapművek elkövetőiével, ezt az obskúrus, furcsa bandát mindig is csupán maroknyi megveszekedett rajongó követte, ők viszont a legapróbb rezdüléseiket is fanatikusan lesik. Közéjük tartozik a Night Demon főnöke, Jarvis Leatherby is, aki kulcsszerepet játszott a Cirith Ungol 2016-os felélesztésében, és nemcsak menedzserként terelgeti őket manapság, hanem basszerként is beszállt hozzájuk.

A 2020-as Forever Black kimondottan erősre sikeredett, és ha szereted a zenekart, a Dark Parade sem fog csalódást okozni. A „ha szereted a zenekart" fordulatnak itt bőven van súlya, a Cirith Ungol ugyanis régen sem szólt mindenkinek, és ma is abszolút rétegzenét játszanak, még a heavy metal underground bugyraiban is. Az a fajta nagyon jellegzetes, máig hallhatóan autodidakta módon zenélni tanult arcok megalkotta muzsika ez, amire elemezgetés helyett rá kell érezni. Furcsa, ide-oda csavarodó-kavargó dalszerkezetekkel, sötét, de epikus hangulatokkal dolgoznak, és akkor még nem is ejtettünk szót Tim Baker összekeverhetetlen stílusáról és dallamvilágáról. Ez a kicsit süvöltős-elkínzott-hisztérikus, nyers ének garantáltan perdöntő azt illetően, miként viszonyul valaki a Cirith Ungolhoz. Nálam természetesen adja magát ezekhez az alapokhoz, de meg tudom érteni, ha mást meg kikerget a világból. Van ilyen...

A zene ugyanaz az ősi érzetű, fantasys érzésvilágú (ugye eleve Tolkien-név, Moorcock-borítók...), doomos elemekkel átszőtt heavy metal, amit mindig is nyomott a Cirith Ungol. Ezúttal talán több a melodikusabb betét, átvezetés, színesítés, lassabb ütem, mint a Forever Blacken, és hallhatóan a gitárszólóknak is komolyabb szerepet szántak, de a lényeg változatlan. Ugyan milyen is lenne ötven év után? Az albumot gyorsabb ritmusban nyitó Velocity (S.E.P.), a címéhez méltóan hullámzó-háborgó, nyolc perc fölötti Sailor On The Sea, az óriási szólóbetéttel megkoronázott Looking Glass, netán a baljósan zakatoló Distant Shadows vagy a gonosz, halálmadár Down Below zárás mindent egyesítenek, amiért csak szeretni lehet ezt a bandát.

A hangzás kellően patinás a kissé puffogó dobokkal és a membránt berezonáltató, szúrós szólógitárokkal, de ehhez a zenéhez ez passzol. Egyben hallgatva a 44 perc végére kicsit persze összefolyik a sok hasonló tempó és énektéma, de összességében újból egy erős albumot kaptunk a csapattól. Ha esetleg ez az utolsó a sorban (simán reális lehetőség), akkor sincs miért szégyenkezniük.