Shock!

Múlt hétvégén banzáj volt nálunk. Aztán amikor vasárnap reggel kísértem kifelé az utolsó mohikánt a vendégek közül, és már senki sem volt különösebben szomjas, mintegy a buli lezárásaként „elénekeltük" még a (We Are) The Road Crew első néhány strófáját. És ugyan már nem vagyunk világot megváltani igyekvő tinédzserek, úgy éreztük, hogy bárkivel és bármivel szembe tudnánk szállni. Nem hiszem, hogy ebben a fene nagy szabadságérzetben csakis a pia volt a ludas – sokkal inkább a Motörhead. A banda, amelynek neve olyannyira egybeforrt a rock and rollal, hogy mára már egyik sem létezhet a másik nélkül.

Az emberek imádnak skatulyázni, ami persze a zenében is jelentkezik. Az igazán nagy zenekaroknak mind van egy-egy ikonikus dala, amivel kapásból meg lehet értetni egy laikussal, hogy melyik bandáról is van szó. A Stonesnak ott a Satisfaction, a Black Sabbathnak a Paranoid, a Led Zepnek a Stairway To Heaven, az az AC/DC-nek a Highway To Hell és a Deep Purple-nek a Smoke On The Water. A Motörheadnek pedig az Ace Of Spades. Lemmy így fogalmazta ezt meg: „Az igazat megvallva, annak ellenére, hogy az Ace Of Spades jó szám, én már halálra unom. Évtizedek elteltével, ha az emberek a Motörheadre gondolnak, akkor az Ace Of Spades jut az eszükbe. Tudod, nem kövültünk meg azután a lemez után! Volt egy pár egészen jó kiadványunk azóta. De az emberek hallani akarják, úgyhogy mi eljátsszuk minden este. De nekem személy szerint elegem van abból a dalból." Szinte hihetetlen, de a napokban harmincöt éves lett a lemez, ami nem csak a Lemmy által mára már megunt himnuszt és az általunk hajnalban elkornyikált másik slágert tartalmazza, de egyéb olyan igazi 'head örökzöldeket is, mint a Love Me Like A Reptile, vagy a The Chase Is Better Than The Catch.

A történet eleje – kezdve Ian Fraser Kilmister Hawkwindből való kipenderítésével, a klasszikus album-triász másik két tagján, az Overkillen és a Bomberen át egészen az egykoron fiókba száműzött, kiadhatatlannak minősített On Parole mégiscsak megjelentetésével – mindenkinek ismerős kell, hogy legyen, ha máshonnan nem, hát Ádám koma Overkill-ismertetőjéből. Így aztán ne is tököljünk sokat, hanem ugorjunk vissza 1980 nyarára, amikor is a kritikusok által egyöntetűen, ám tévesen és Lemmy konstans ágállása ellenére a NWOBHM–csapatok közé sorolt Motörhead ott toporog a siker kapujának lábtörlőjén. Minden lemezük jobban fogyott, mint az előző, a Bomber a brit listákon egészen a 12. helyig mászik előre, a Bronze kiadó pedig nagyon ráharap a lehetőségre. A szokás szerint éppen turnézó bandától élőben felvesznek négy számot, és az EP-t a Lemmy szerint eredetileg ironikusnak szánt The Golden Years címmel dobják piacra. Mikor a hallgatók még ezt a speciális kiadványt is úgy viszik, mint a cukrot, mindenki tudja: valami hatalmas dolog készülődik! Lemmy: „A Bomber jobban ment, mint az Overkill, és az Ace Of Spades még annál is jobbnak ígérkezett. Felfelé ívelt a pályánk, és tudtuk, hogy ez lesz az igazi sláger. Élveztük a sikert. Fel sem ismertük, hogy mennyire megpecsételődött a sorsunk. Az Ace Of Spades ugyanis sokkal inkább volt valaminek a vége, mint a kezdete."

Mivel az előző két album munkálatait felügyelő Jimmy Miller időközben ismét rákapott a heroinra, ami lehetetlenné tette az újabb közös munkát, a maximális fordulatszámon pörgő csapatnak új producer után kellett néznie. Ekkor jött képbe a magának való stílusáról és munkamániájáról ismert Vic Maile, akit Lemmy még a hawkwindes időkből ismert: „Vic sokszor igazi seggfejként viselkedett, rohadt száraz és cinikus stílusa volt. Ezzel együtt kétségtelenül a legjobb producer volt, akivel abban az időszakban és azzal a felállással dolgoztunk. A legtöbb zenekarnak szüksége van arra, hogy ott üljön valaki, aki nem tartozik a bandához, és akinek éppen az a dolga, hogy seggfej legyen. Ugyanakkor Vic nagyszerű ember is volt és óriási producer. Cukorbeteg volt, amibe később bele is halt. Ez folyamatosan így megy – a rendes emberek sorra meghalnak. Ezért is vagyok én még mindig itt." Fast Eddie Clarke így beszélt a producerről: „Vicnek megvolt a saját módszere, hogy kisajtolja belőlünk a legjobbat. Túl alacsony volt hozzánk képest, ezért nem lett volna fair dolog megütni őt, ezt pedig jól ki is használta. De az Ace Of Spades lett az a lemezünk, amin végre tényleg hallható minden, ami az albumon történik."

A munkálatok mindössze másfél hónapig – 1980. augusztus elejétől szeptember közepéig – zajlottak a Jackson's Studiosban, de még ezzel a nem túl maratoni hosszúságú idővel is ez az anyaguk készült a koraiak közül a legtovább, amit Lemmy utólag már egyértelműen Maile maximalista stílusával magyarázott: „Nekünk soha nem kell sok idő a felvételekhez. Most sem készültünk előre, a stúdióban percek alatt írtuk meg a számokat. Nálunk ez a szokás. A zene van meg először, a szövegek nagy részét pedig szintén a stúdióban írom. Ilyenkor tudom a legjobbat kihozni magamból – pánikban, időszűkében, miközben mindenki sürget, hogy gyerünk, gyerünk, már csak két óránk maradt. Most pedig hat hetet töltöttünk a stúdióban, ami iszonyatosan hosszú idő."

A felvételek végeztével aztán mindenki egyetértett abban, hogy a felvezető single a címadó dal legyen, az amúgy is igencsak sebes lemez talán leggyorsabb szerzeménye, B-oldalán a lemezre végülis nem kerülő, kissé puritánabb, blues rockos ihletésű Dirty Love-val. Lemmy: „Akkoriban rengeteget játszottam félkarú rablón. Így aztán az Ace Of Spades a szerencsejátékokról szólt. De hát nem énekelhetsz pörgő gyümölcsökről, ezért használtam a kártya- és kockajátékok szlengjeit. A hallgatók azt gondolhatták, hogy ez egy bonyolult, átvitt értelmű szöveg, valójában azonban csak egy játék, ami arról szólt, hogy be tudom-e préselni a szerencsejátékkal kapcsolatos összes motívumot három versszakba." A Lemmy basszusgitár-bevezetőjével indító, valóban eszeveszetten gyors – az akkori közegben meg aztán pláne! – dalt tényleg mindenki ismeri, sok újat nem lehet elmondani vele kapcsolatban, ha csak azt nem, hogy remek példája annak a sokszor hangoztatott ténynek, miszerint Lemmy basszusgitáros létére nem igazán kedvelte soha az igazán mély hangokat, ezért játékstílusa is inkább egy ritmusgitárost idéz. Eddie Clarke is bebizonyítja, hogy eredendően blues-gitáros mivolta ellenére nem hiába kapta a „gyors" állandó jelzőt, Phil „Philthy Animal" Taylor pedig tényleg egy állat, aki mindvégig zsigerien, ugyanakkor feszesen hozza a vitán felül sokkal inkább a punk rockban (mármint a Ramonesban), mint a metalban gyökerező tempókat.

A kettes Love Me Like A Reptile csipetnyit vissza is vesz a tempóból, ez inkább egy felgyorsított boogie, ami akár az AC/DC-nek is jól állna. Rendkívül hangulatos tétel, nem véletlen, hogy egyszer Lemmy is azt nyilatkozta: benne van az öt kedvenc 'head-dalában. Fast Eddie pedig hiába volt inkább ügyes ritmusgitáros, mint szólókirály, itt bizony még az a szóló is nagyon a helyén van! A Shoot You In The Back kicsit keményebb, ám hasonló típusú dal, csak épen western köntösbe öltöztetve, így remekül kapcsolódik a borítóhoz, amelyen meglepő módon ezúttal nem Snaggletooth szerepel, hanem a banda tagjai vadnyugati cuccokba öltözve. Lemmy: „A vadnyugati dizájnt Eddie erőltette, akinek az volt a titkos vágya, hogy Clint Eastwooddá váljon. A képről amúgy mindenki azt hiszi, hogy a sivatagban készült, pedig Londontól nem messze, északra." A négyes Live To Win egy újabb ikonikus Mocifej-rock and roller himnusz, mint ahogy a szexista Fast And Loose is az. Az eredeti első oldalt végül egyik kedvenc Motörhead-dalom, a (We Are) The Road Crew zárja, egy istentelenül feelinges tétel a roadok és a turnéélet tiszteletére szánva, aminek a szövegét Lemmy csak úgy sebtében dobta össze, ebédidőben: „Ha jól emlékszem, tíz perc alatt született meg a szöveg. De leginkább az a kép él bennem, amint Eddie a gitárszóló feljátszása közben röhögőgörcsöt kapott. A hátán fekve fetrengett a földön, a süketszoba közepén, a gitárja pedig összevissza gerjedt. Rajtahagytuk a felvételen, mert olyan kurva vicces volt. Aztán emlékszem még, hogy a csapatból az egyik roadie sírt, amikor először lejátszottuk nekik ezt a dalt. Az a fickó akkor leborult és összezuhant. Ez óriási, óriási, ezt ismételgette. Tényleg szép volt, hogy valakit ennyire megérintett a zenénk."

A lemez második felét két dal uralja, a Jailbait és a The Chase Is Better Than The Catch. Az első a fiatal rajongó lányokról szóló, energikus boogie, a második pedig az album igazi gyöngyszeme: riffelős, alapvetően blues-alapokra épülő, húzós himnusz. Lemmy: „Szerintem ez az egyik legjobb riff, amit Eddie valaha írt, a szövege pedig önmagáért beszél. Ha jól emlékszem, egy nap alatt megírtuk és fel is vettük." Máshol ezt mondta: „Ha összeköltözöl valakivel, akkor az egésznek vége, tudod. A fürdőszobában hagyják a bugyijukat, és rettenetes szokásaik vannak, amikről eddig nem tudtál, és egy csapásra kell szembesülnöd ezekkel. Ez végzetes – kapcsolatban lenni valakivel bizony végzetes a kapcsolatra nézve."

Talán nem túl meglepő, hogy a maradék számok közt is többnyire igen tempós tételeket találunk: a Lemmy szokásosan ráspolyos, whiskeyn és füstön érlelt hangját csordavokállal megsegítő, tipikus Motörhead Fire, Fire-t, a hamisítatlan ős-rock and roll Dance-et, az alig másfél perc alatt elreszelt (mire kibontakozna, már vége is), punkosan gunyoros Bite The Bulletet és végül a lemezt igen súlyosan és fenyegetően záró The Hammert. Ez utóbbi arra is rávilágít, hogy miért tekintik a Motörheadet a thrash metal előfutárának is, illetve miért szokott Lars Ulrich olyanokat nyilatkozni, hogy a Motörhead nélkül egészen biztosan nem létezne Metallica sem.

A címadó dal kislemez-sikere után (15. hely a listákon) természetesen nem nagyon tévedhettek a végül 1980. november 8-án megjelenő negyedik nagylemezzel sem. „Nyerő szériában voltunk, semmi sem állíthatott meg minket", idézi fel Lemmy. „Abban az évben egyszerűen nem tudtunk veszíteni. Az őszi Ace Up Your Sleeve turnénk kibaszottul monumentális volt. Végigzúztuk egész Nagy-Britanniát a Bomber fényhíddal, a villogó szemű Overkill háttérrel, és az első bulikon voltak még a hatalmas, pikk ászt formázó fénycsövek is. Az utóbbiak nem tartottak túl sokáig, mert egy kicsit törékenyek voltak, és azt hiszem, idő előtt találkoztak a végzetükkel. Ekkoriban történt az is, hogy a régi kiadónk, a Chiswick kiadta a Beer Drinkers And Hell Raisers maxit, amin a Motörhead albumról lemaradt dalok szerepeltek. És ez is felkerült az eladási listákra, a 43. helyen landolt."

A csapat iránti hatalmasra növekedett keresletet kielégítendő, Vic Maile ötletére kiadtak egy single-t is a baráti Girlschoollal közösen. Ez volt a St. Valentine's Day Massacre, rajta egy közösen előadott Johnny Kidd & The Pirates feldolgozással (Please Don't Touch) és a csajok által eljátszott Bomberrel, valamint a 'head által feldolgozott Girlschool-dallal, az Emergencyvel, amelyet ráadásul Fast Eddie énekelt! Ez az anyag aztán nem csak arra volt jó, hogy az átmeneti dobosproblémája miatt amúgy is parkolópályán álldogáló 'head – Philthy egy ír buli alkalmával eltörte néhány nyakcsigolyáját, aminek következtében jó darabig nem dobolhatott – nevét a köztudatban tartsa, hanem arra is, hogy Girlhead néven közösen felléphessenek a Top Of The Popsban, megünneplendő, hogy a kislemez egészen az ötödik helyig jutott a listákon (ami a csapat addigi legnagyobb sikere volt). Mindennek persze meg is lett az eredménye: „1980. február végén a Sounds magazinban megjelent az olvasók szavazásának az eredménye, miszerint minden kategóriában az első helyre kerültünk! Szerintem még a Legjobb énekesnő címet is megcsíptem! Ó, egyet kivéve: csak második lettem a Féri Szexszimbólum kategóriában David Coverdale mögött. Ez így korrekt is volt, neki több haja volt."

Az Ace Of Spades lemez végül egészen a brit albumlista 4. helyéig menetelt előre, majd márciusra bearanyozódott, a Motörhead pedig innentől fogva megállíthatatlannak tűnt. A hónap végére Phil rendbe jött annyira, hogy folytathassák a turnét, amelynek során végig is zúzták az egész kontinenst ,hogy végül Angliában zárják a körutat négy frenetikus koncerttel. Ezek mindegyikét felvették a Motörhead első hivatalos koncertanyagához, a legendás No Sleep 'Til Hammersmithhez, amely végül az angol listák első helyére repült, és ezzel feltette a koronát a Motörfej első, klasszikus korszakára. A csapat rá száz százalékosan jellemző módon pont az Ozzynak nyitó amerikai turnén kapta az örömhírt, hogy Nagy-Britannia a lábaik előtt hever. Mr. Kilmister: „Angliában hihetetlen magasságba ért a népszerűségünk. Természetesen, amikor felérsz a csúcsra, semerre sincs út, csak lefelé. De akkor nem tudtuk, hogy a csúcsra értünk. Semmit nem tudtunk."

De ez már egy másik történet, kezdve az Iron Fist lemez viszonylagos buktájával, folytatva Fast Eddie kiválásával, akit Lemmy addigra már kábé a pokolba kívánt. Sokkal fontosabb, hogy meghallgassuk még jó néhányszor legklasszikusabb lemezüket, és örvendjünk, hogy a 'head még mindig itt van, még mindig koncerteznek (a közelmúlt eseményeibe most jótékonyan ne menjünk bele), és még mindig remek lemezeket készítenek. They are Motörhead, they play rock and roll! Ennyi a lényeg.