Shock!

Burton C. Bell sem ült sokat a hátsóján. A tavalyi, egészen jól sikerült The Industrialist után máris itt van a Devin Townsend mellől, illetve a Fear Factoryből is ismert Byron Strouddal közös City Of Fire nevű mellékprojektjének második lemeze. A legutóbbi, három évvel ezelőtti anyag túl sok vizet nem zavart, kellemes riffelős metal volt hallható rajta, amolyan organikusabb Fear Factory stílusban, Bell jellegzetes hangjával. Utólag bevallom, azzal az első lemezzel túl jószívű voltam, a cikk megírása után ugyanis egyetlenegyszer sem került be a winampba.

Szinte borítékolható volt, hogy a második dalcsokor sem fog egyetlen Class FM rajongót sem megtéríteni, de igazán nagyot se fog robbanni. A számítás bejött, a Trial Through Fire színvonalban elődjének tökéletes folytatása. A Deliver Me-vel nagy lendületet kap a korong, ez tipikusan az a dal, amit Elohim is egy kiugró pillanatok nélküli, egységesen korrekt anyag nyitására szánt. A hangzást mondjuk nem zabolázták meg túlságosan, a gitár a nagyobb zúzásoknál recseg, szóval a keverőpultnál Bellék egészen 11-ig tolhatták fel a potmétereket. Groove-orgia köszönt be a Follow Mantisszel: ez itt, kérem szépen, vegytiszta amcsi groove metal. A Bad Motivator szerzeményt single-ként már tavaly januárban közreadták, ez egy visszafogott darab, amolyan laza délutáni autókázáshoz való, pont mielőtt elcsapnánk azt a marhát a zebrán.

Leül a lemez a Prometheus Unbounddal, de ez ilyen névvel nem is csoda, gondoljunk csak Ridley Scott legutóbbi mozis förmedvényére (az oldal főszerkesztője és felelős szerkesztője ezúton is elhatárolódik szeretett és tisztelt kollégánk e mondatától – a szerk.). Innen fogva aztán ha nem vigyázunk, könnyen elkalandozhat a figyelem. A Dichotomy Blues szaggatott témái és tördelt szerkezete ugyan nem rejt semmi újdonságot, de még így is képes felrázni a beposhadni készülő albumot. Természetesen nem úszhatjuk meg akusztikus szerzemény nélkül sem a döcögős utazást, az ilyemsi iránt Bell mindig is különleges vonzalmat mutatott. A Made Of Stars nem is rossz, elalvás előtt. Vagy közben. A legvégére lenyomnak a torkunkon még egy Depeche Mode feldolgozást is, aminek a címét azért sem írom le. Az átirat egyébként pofásra sikerült, de ettől se leszek képes soha felfogni a Mode-rajongást.

Hát, nagyjából ennyi ez a lemez. Nem sok, mondhatnánk, és először még én is lelkesebb voltam. De többszöri hallgatásra kiderült, hogy ha hagyjuk elcsendesedni az ösztönösen bizakodó rajongói énünket, akkor a kettes City Of Fire is csak egy újabb felesleges anyag a sorban, amit ha nagyon akarunk, el lehet hallgatgatni. A legutóbbira ugyan sikerült egy nyolcast félreütnöm, de valójában számomra sem ez, sem az nem ér többet hetesnél.