Bár a köztudatban már most úgy él a City Of Fire, mint az utóbbi években igen elfoglalttá vált Burton C. Bell újabb magánprojektje, ez valójában nem teljesen igaz. A zenekart a Strapping Young Ladből és a Fear Factoryből is ismert Byron Stroud basszusgitáros alapította még a kilencvenes években Caustic Thought néven, Ian White gitárossal és Bob Wagner dobossal, ám a dolog nem bizonyult igazán sikeresnek, és szépen fel is oszlottak.
Két éve aztán a zenészek újfent egyesítették erejüket, s ekkor vették fel a City Of Fire nevet is. Időközben a gitáros helyén csere támadt, White ment, Terry Murray pedig jött, akinek személyében még egy képzett zenei producert is nyert magának a banda. Mindezek után már csak egy énekes hiányzott a teljes boldogsághoz, s Stroud választása nem is igen eshetett volna másra, mint Fear Factorys csapattársára, Burton C. Bellre, aki persze, hogy elfogadta a meghívást.
Akik ismerik Bell mostanában aktív csapatait, jelesül a Fear Factoryt és az Ascension Of The Watcherst, azoknak elsőre annyi jöhet le a City Of Fire-ből, hogy Bell végre megtalálta az arany középutat keménység és lágyság terén. Már a nyitó Carve Your Name olyan, mintha a Dino Cazares nélküli Fear Factoryt rockosították volna. Lendületes nyitány, a lemez egyik legmasszívabb tétele, ám a horzsoló gitároknak, és a némileg organikus hangzásnak köszönhetően inkább a súlyosság kerül az előtérbe, mintsem a keménység.
Bell remekül énekel, ordít, üvölt, dalol, s bár divat őt lesajnálni, túlértékeltként beállítani, jellegzetes orgánuma és stílusa van, ami olykor még többet is ér, mint egy nagy terjedelmű és kristálytiszta hang. Már itt tetten érhető egyfajta tágasságérzet, mintha egy kiégett mező vagy fennsík közepén állnánk, ami a soron következő Gravityben csak tovább bontakozik lelki szemeink előtt. Bellnek is jól áll ez a fajta zenei közeg, hallani, hogy élvezi a némileg új terepet. A klipesített Rising egy, az előzőeknél lazább, mondhatni lágyabb dal, akusztikus gitárral színezve, igen sajátságos hangulatot keltve. Kellemes hallgatnivaló.
Azért akadnak kevésbé sikerült, vagy legalábbis teljes egészében nem kimagasló darabok is. Ilyen a Spirit Guide, amiben felbukkannak ugyan leleményes megoldások, ám hallgatása közben könnyen elkalandozik a figyelem, s hasonló még a Coitus Interruptus is, ámbár ez utóbbit megmenti a jól sikerült refrén. Emerald néven még egy rövid akusztikus szerzemény is helyet kapott az albumon, amely remek felvezetés a Transgression-korszakos Fear Factoryt idéző Hollow Landhez, mely egy visszafojtott ütemmel operáló darab. A rendes lemezt záró Dark Tides egy ambientes beütésű, sejtelmes, néhol horrorisztikus tétel, Bell effektezett hangjával és mindenféle kísérteties hegedűhangokkal.
A bővített, második kiadású változat még négy dalt tartalmaz, amelyek közül kettő is feldolgozás. Az egyik a The Cult Rain című slágere, amit csak a szövege hallatán ismertem fel, annyira frappánsan sikerült Stroudéknak átírniuk ezt a remek szerzeményt. A másik egy T. Rex klasszikus, a Children Of The Revolution, ami szintén pofásra sikeredett, s még a vonós hangszerek is megjelennek, mint az eredetiben, de itt egész sajátságosan elővezetve. A ráadások között találunk még egy vélhetően saját dalt, ennek címe Last Wish, ami elég közepes, és a Dark Tides (Revisited) című tételt, ami a sima lemezt záró dal egy hangszeres variációja.
A City Of Fire első lemeze egy meglepően izmos anyag lett, habár abban bizonyos vagyok, hogy mindehhez Bell kiváló teljesítményére is nagy szükség volt. Nem az a fajta zene ez, amiből az emlékezetes dallamok piócákként tapadnak agyunk zenei központjára, de amíg hallgatjuk, addig rendkívül kellemes perceket szerez, s már ez is szép teljesítmény.
