Shock!

Kissé nehezen értem, miért kattant rá az utóbbi időben mindenki a monstre koncepcióba ágyazott, tripla-dupla albumszörnyek világra szabadítására, miközben folyamatosan azon siránkozik az összes zenekar, hogy nem fogynak a lemezek, és a jövő egyre inkább az EP-k, önálló dalok, vagyis a kisebb formátumok körül forog. Alapvetően semmi problémám a grandiózus vállalkozásokkal, de az utóbbi időszak hasonló lemezei többnyire sajnos nem azt mutatják, hogy a csapatok elég hasznosítható, elsőrangú ötlettel rendelkeznek megtölteni a kiötölt monumentális terveket. A legnagyobbat a Green Day akarta markolni, így ők is sültek fel a legocsmányabbul a háromrészes rettenettel, amiből még egy értékelhető lemez is csak nehezen telt volna ki. A Stone Sour esetében sem értem, minek akarnak két House Of Gold & Bones felvonást kihozni, amikor már az első részt sem voltak képesek leszállítani halálosan lapos üresjáratok nélkül, és ugyan az új Soilworköt még nem volt időm kellő mértékben áthallgatni, az már most is világosnak tűnik, hogy ott is akadnak gyomlálni való megmozdulások a rengeteg kiváló ötlet között.

A Coheed And Cambria esetében legfeljebb azt nem értem, miért kellett egymáshoz képest négy hónapos rátartással, két részletben kihozni a The Afterman sztorit, amikor a felvonások összjátékideje nagyjából 84 perc. Vagyis egészen minimális további szűkítéssel, netán az átkötések lerövidítésével simán ráfért volna a The Ascension és a The Descension egy albumra. De ezt akár tekinthetjük technikai részletkérdésnek is... A lényeg, hogy a New Jersey-i progresszívektől eddig is megszokhattuk a sűrű, bonyolultan összeszőtt albumokat, amiket nem lehet kiismerni egy-két hallgatással, és mivel ez a két anyag is a Claudio Sanchez énekes/gitáros által megálmodott Amory Wars történetvonalat bontja tovább, aligha lephet meg bárkit is, hogy vérbeli Coheed And Cambria produkcióról van szó.

Akárcsak a legtöbben errefelé, én is a 2005-ös Good Apollo, I'm Burning Star IV, Volume One: From Fear Through The Eyes Of Madness lemez révén találkoztam először a zenekarral, és egyből lenyűgözött az az egyéni világ, amiben alkottak – és azóta is alkotnak. Sanchezék már viszonylag korán kialakítottak egy saját hangzást, amiben ugyan simán kitapinthatók a fő gyökerek, összességében mégsem hasonlít senki másra, és meg merem kockáztatni, hogy a jövőben sem nagyon fognak kimozdulni e keretek közül. Az a szerencse, hogy ezek a bizonyos határok elég tágak és rugalmasak, vagyis eleve baromi sokszínű a zenéjük, amibe rengeteg minden belefér, a végeredmény ugyanakkor valahogy mégis mindig jellegzetes marad. Vagyis leegyszerűsítve azt tudom mondani, hogy ha ismered a bandát, nem fogsz róluk túl sok újdonságot megtudni a The Afterman két részéből: most is azt a komplex hangszerelésű, furcsa dalszerkesztési megoldásokkal operáló, ezerszínű rockzenét játsszák rajta, amiben békésen megfér egymás mellett a Rush, a Led Zeppelin, a Thin Lizzy, a Queen, a Pink Floyd, az Iron Maiden meg még egy csomó minden más is – akár olyasmik is, amiket manapság elsősorban nu progként szokás emlegetni.

Kicsit már a 2010-es Year Of The Black Rainbow-nál is azt éreztem, hogy minden szövevényessége ellenére kezdem kiismerni a Coheed jellegzetes fordulatait. Ha lehet, ez az érzés még markánsabb a The Afterman hallatán. Bármikor szívesen hallgatom ezt a két albumot, mert ízig-vérig minőségi zenét rejtenek, de olyan katarzist már nem okoznak, mint az említett 2005-ös mestermű vagy annak folytatása, a 2007-es No World For Tomorrow. Nem tudom, mennyi része van ebben annak, hogy egyre több, a korábbi albumokról ismerős dallamfordulatot, megoldást, foszlányt vélek felfedezni, de a banda még mintha a stílusok közötti szabad ugrálás ellenére is kezdene belemerevedni valamibe. Ami ugyan csakis a sajátjuk, és a színvonala is magas, de valahol azért mégis megint ugyanaz.

Attól ugyanakkor óvakodnék, hogy azt mondjam, előtték a puskaporukat, mert biztos vagyok benne: aki most kapcsolódik majd be a Coheed And Cambria sztoriba, azt a The Ascension és a The Descension is ugyanúgy lenyűgözheti, mint engem annak idején a From Fear Through The Eyes Of Madness. A csapat tényleg teljesen egyéni, valami egészen félelmetes érzékük van a hangulatteremtéshez, és azon kevesek közé tartoznak, akiknek jól is áll, ha nagyban gondolkodnak. Az albumokon átívelő, teljes valójában szerintem maximum Sanchez által átlátott sci-fi legendárium sem tűnik náluk egy percig sem öncélú, görcsös „majd én megmutatom, hogy van még új a nap alatt"-típusú gigantomániának, mindennek megvan ebben is a maga helye, tökéletesen passzolnak egymáshoz a puzzle darabkái.

Ennek megfelelően ezen a két albumon is számos óriási dal található, amik hol telepumpálják a hallgatót adrenalinnal, hol megállítják körülötte a külvilágot törékeny szépségükkel, hol pedig pusztán csak elrepítik az embert valahová nagyon messzire. A The Descension eleinte kissé befejezetlenebbnek tűnt számomra, mint a The Ascension, de pár hallgatás után végül tovatűntek ezek a benyomások – ez megint egy egységes produkció, és biztos vagyok benne, hogy a Key Entity Extraction I: Domino The Destitute, a Mothers Of Men, a The Hard Sell vagy a Dark Side Of Me még számtalanszor pörögnek majd nálam a következő hónapokban. Csak azért nem adok magasabb pontszámot az obligát erősnyolcasnál, mert ahogy említettem, már hallottam tőlük párszor ugyanezt a műsort. Ha viszont nem ismered őket (nagy hiba, de szerencsére könnyen orvosolható), nyugodtan kezdhetsz akár ezekkel a lemezekkel is.