Shock!

Napjaink egyik legfontosabbnak mondható, a szó eredeti értelmében vett progresszív zenekarai közé tartozik a furcsa nevű Coheed and Cambria, akik 3 évvel a No World For Tomorrow után újabb elgondolkodtató és nem kevésbé szerethető művet tettek le az asztalra.

Egy jó zenekar legfőbb ismérve, ha néhány másodperc után bombabiztosan megállapítható, hogy ki játszik, Claudio Sanchezéket pedig azonnal be lehet azonosítani, az énekes különös, magas hangja, az elsőre nem egyértelmű dalszerkezetek, értelmes mondanivaló mind sajátos védjegye a Coheed and Cambriának.

A Year Of The Black Rainbow szimpatikusan kibogoznivaló alkotás. Rögtön az első dal (The Broken) úgy lüktet, mintha mindig is ismertük volna, amire jön egy fülbemászó refrén, de csak azért, hogy utána a Guns Of Summer alaposan összezavarja a hallgatót totális zaklatottságával – és ez nagyjából így folytatódik az egész lemezen keresztül. Nyilván tojnak nagy ívben arra, hogy az egyszeri rajongó mit vár(na) el tőlük, járják a saját útjukat, mi meg csak pisloghatunk nagyokat már megint, hogy ezek a leginkább nettó káosznak tűnő gitárbetétek/szólók miért nem csapják ki a biztosítékot azonnal, hiszen ha lehámozzuk a körítést, totális hülyeségnek tűnik az egész.

Az új dalok hangulatában észrevehető egy merészebben mainstream vonal, amit talán a produceri munkának is köszönhetünk: Atticus Ross (Nine Inch Nails, Jane's Addiction), illetve Joe Barresi (Queens Of The Stone Age, Tool) segítették a zenekart a felvételeknél. Nem is baj ez, sőt, talán azok számára is befogadhatóbb így a zene, akik esetleg a túl szerteágazó hangulati elemek miatt idegenkedtek tőlük. Ha már Atticus Ross, érdekesnek tűnhet, hogy a Far rideg, indusztriális hangulata miatt akár egy NIN lemezre is felférne más énekkel, de ezt rögtön ellensúlyozzák utána a This Shattered Symphony totálisan progrock-ízű majd 5 percével, ami ráadásul a lemez egyik legérzelemdúsabb szerzeménye.

A zenekar sosem fogalmazott túl terjengősen, nem céljuk, hogy 8-10 percig elnyújtsák a dalokat, ami valahol meglepő, ebben az agyafúrtabb stílusban viszonylag ritka ha nem pakolják egymásra a hangokat cél nélkül. Mivel most még közérthetőbben írták meg a dalokat, így nem véletlen, hogy pl. a puritán „slágernek" tűnő Made Out Of Nothing (All That I Am) elsőre megkedvelteti magát, érzésem szerint még azokkal is, akik csak távolról, gyanakodva figyelték ezt a riasztóan torzonborz hajú srácot és társait. De ha valaki a zenekar nehezebben megfogható oldalát szereti, az is találhat kedvére való dalokat, pl. az In The Flame Of Errorban vagy az azért helyenként kicsit egyértelműbb When Skeletons Live-ban bőven akad boncolgatnivaló.

A végére tartogatták az egyik nagyágyút (ha nem A Nagyágyút), ráadásul a leghosszabbat, a The Black Rainbow a maga nyomasztóan komor, végtelen fájdalmat sugárzó dallamaival maga a megsemmisülés szónikus eposza, főleg mikor Claudio Sanchez csupán annyit ismételget hosszú perceken keresztül, hogy it's over, it's over, ami felett és alatt a gitár sikít, üvölt, sír. Nem ez a legbonyolultabb pár perc az albumon, de kétségtelenül a leghatásosabb.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal sem, ha ezek után két kezem összeraknám egy koncertért, a Year Of The Black Rainbow pedig egészen biztosan az év legjobbjai között fog szerepelni. Aki pedig még pénzt is hajlandó áldozni a zenéjükért, egy bónusz dvd-t is kap a cd mellé, amelyen a lemezkészítésről lehet megnézni egy kisfilmet, illetve a zenekartagokkal és a producerekkel is készültek rövid beszélgetések, csak most, csak Nektek...