Shock!

Aszongya a promó CD kísérőlevele, hogy ez az amerikai banda az, amire a világnak szüksége van. Hűha. Gondolkozom erősen, hogy akkor én kívül esem az általuk ismert világegyetemen? Ufó vagyok? Mivel sajnos nekem abszolút nem hiányzott ez az ötlettelen rakenról.

A promó szerint ha szereted a retro-rockot, mint a Hellacopters vagy a Supersuckers, akkor szeretni fogod a Cracktorch-ot is. Hadd nézzem csak, milyen zenét kell szeretned, ha tényleg a kedvenceid között akarod tudni a csapatot és ezt a debütáló korongot. Szeresd a koszosan megszólaló zenéket, a zsír egyszerű rock gitártémákat, az AC/DC-sen szimpla refréneket, a semmilyen énekhangot. Valahol olyanok akarnak lenni szerintem mint egy modern Thin Lizzy, de hát abban volt egy Phil Lynott (RIP) az isten hangjával meg extra kisugárzásával, volt néha egy Gary Moore, aki picikét azért tudott gitárzani, meg voltak egyedi dallamok. Itt meg megy a thump-thump-thump meg a zakka-zakka-zakka, kábé annyira eredeti minden dal, mint tíz deka lókolbász. Ráadásul kilenc nóta baromi sok ilyen egykaptafás cuccból. A négy bónusz ráadásul még savanyúbbak mint a nembónuszok, van szabvány blues, amit valami csaj énekel, meg van herfli is (hurrá, végre nem kell éjjel altató), egy instrumentális dob-bőgő semmilyenség, egy alternatívba hajló rock feleslegesség suttogásokkal, meg egy depresszív "hatvanas évek találkoznak a belassult stoner rockkal" nóta. Hogy miért vannak ezek itt, a fene se tudja. Ráadásul ezek mindenféle projectek, mindegyik bónuszt más-más felállás készített.

Gondolkozom ám erőteljesen, milyen pozitívat mondjak erről a lemezről. Csaj a bőgős. Na jó, komolyra fordítva. El tudom képzelni, hogy egy füstös bostoni csehóban állat hangulatú bulikat tudnak adni a fiúklányok a megfelelő számú égetett szesz vagy hallucinogén elfogyasztása után (a promóanyag szerint ráadásul a dalok is arról szólnak, hogy elrontott bulikon hogy lehet a legkönnyebben drogot szerezni. Juhé.).

Nekem mindenesetre nagyon átlagos ez az egész, így hát kap egy megtisztelő ötöst.