A Crazy Lixx 2010-es második nagylemeze, a New Religion hosszabb távon is a 21. századi dallamos vonal kiemelkedő albumai közé tartozott. A svéd csapat tökéletesen ráérzett a hajmetal-korszak hangulatára, és olyan tálalásban nyomták a Def Leppard, a Danger Danger, a Skid Row és társaik által szabadalmaztatott paneleket, hogy egyből megettem a dolgot. A mai napig rendszeresen előkerül az a lemez a kocsiban, és ugyan a harapósabbra, street rockosabbra vett Riot Avenue folytatást is bírtam, a New Religionnel már nem tudtak versenyre kelni. A legutóbbi, 2014-es album már elég semmilyenre sikeredett, és az állandó vándorlást látva is azt gondoltam: a csapat ilyen vagy olyan értelemben, de szép lassan az enyészeté lesz. Nos, a Ruff Justice alapján szerencsére revideálnom kell ebbéli nézeteimet.
Az előző albumhoz képest ismét két új gitárossal felálló Crazy Lixx ezúttal nem véletlenül emlegette az előzetes nyilatkozatokban a New Religiont, ugyanis elég egyértelműen a hét évvel ezelőtti hangulathoz nyúltak vissza a friss anyagon. Sőt, dizájnilag és szövegileg még talán annál is komolyabban rágyúrtak a '80-as évek aranykorának megidézésére. Lehet kritizálni az ilyesmit, de sok értelme nincs: elég nyilvánvaló, hogy ezt a fajta zenét a korszakos rockbandák közé besorolt régi nagyokat – Van Halen, Leppard, Bon Jovi, Guns N' Roses és még páran – leszámítva ma már csak maroknyi fanatikus játssza szintén maroknyi fanatikusnak. Ennek megfelelően a Crazy Lixx sem akar mást, mint visszarepíteni saját magát, illetve az ilyesmire fogékony rajongókat a koptatott farmerek, veszkócsizmák, csillió dolláros klipek és brutális látványvilágú arénabulik korszakába. És összességében tök jól sikerül is nekik az attrakció.
Annak idején úgy tűnt, a banda nem túl eredeti, ami a stílust tekintve ma is áll rájuk, viszont hazugság lenne azt állítani, hogy nem felismerhetők. Danny Rexxon hangja, dallamvilága és refrénjei például még úgy is simán beazonosíthatók, hogy nyilvánvaló előképekkel rendelkezik Sebastian Bachtól Joe Elliotton és Jon Bon Jovin át Ted Poley-ig. Elsősorban neki köszönhetően magát a Crazy Lixxet is simán meg lehet különböztetni a hasonszőrű bandák derékhadától, és jobb dalokat is írnak, mint a műfajban manapság nyomuló alakulatok túlnyomó többsége. Csak ismételni tudom magamat velük kapcsolatban: miközben a legtöbb mai Frontiers-kreálmány legfeljebb a harminc évvel ezelőtti klasszikus albumok fénymásolatának illik be, a Ruff Justice inkább olyan hatást kelt, mintha egy elveszett, a fénykor óta valamelyik nagykiadó páncélszekrényében őrzött korabeli lemezt hallgatnál. Nyilván nem egyenrangú a Hysteriával, az egyes Danger Dangerrel, az egyes Skid Row-val vagy a Heaven's Edge, netán a Wildside elfeledett, de tökéletes debütálásaival, viszont 1990-ben, a nagy hajmetal-tömegtermelés tetőpontján is lazán a jobb cuccok közé tartozott volna. A műfaj mai felhozatalához képest meg kifejezetten kiemelkedő.
A Wild Child, a XIII, a Walk The Wire, a Hunter Of The Heart vagy a Live Before I Die tehát simán kielégítik majd az efféle muzsikákra áhítozók igényeit, de a stílus keretei között kevésbé nyilvánvaló Killer is csúcspont, és még a kötelező – és kötelezően nyálas – If It's Love power-balladát is kellemes szájízzel tudom hallgatni. A Crazy Lixx tényleg tökéletesen érzi a stílus minden csínját-bínját, a csikorgó-radírozó sleaze/glam-riffektől a szépen megformált, ízes szólókon át a pop metal kórusmunkáig, még a jellegzetes kiállások és az 1987-es szövegkönyv-panelek is stimmelnek. Nem mondom, hogy Dannyék felülmúlták ezzel a lemezzel a New Religiont, de az biztos, hogy most kerültek hozzá a legközelebb. Újabb megbízható, perfekt soundtrack a nyárra.
Hozzászólások
Szeretem én az elsőt is, de szerintem a második az etalon tőlük. Ők is így gondolhatják, nem véletlen ahhoz viszonyítanak minden újabb előtt.
Így van, a mérleg nyelve nálam is az első lemez felé billen, már csak a Death Row és a Boneyard miatt is. Ezt a lemezt is végigpörgettem már párszor, egyelőre még szokni kell. :)))