A Rockzenészek Kézikönyvének első szakasza kimondja, hogy az új lemez mindig a legjobb, legfogósabb, legszebb, legízletesebb és még az illata is ennek a legüdébb. A Crobot tagjai olvasták az említett szakkönyvet, hiszen negyedik nagylemezük megjelenését olyan hozsannázások közepette ünnepelték, minthogy: „Itt szerepelnek az eddigi legsúlyosabb dolgaink, de a legfunkosabbak is, és ez a legfogósabb albumunk is. Még jobban szélesítettük a Crobot spektrumát." Aztán van, hogy a Kézikönyv tényleg nem hazudik, és bizony, ez áll a Motherbrain esetében is. Mert tényleg ez az eddigi legjobb anyaga a pennsylvaniai bandának, ami voltaképpen nem nagyon csinál mást, mint megy tovább azon a hol retróba, hol grunge-ba, hol meg stonerbe forduló ösvényen, amin igazából a Something Supernatural idején indultak el, és amin öles léptekkel haladtak tovább a – sajnálatos módon nálunk kritika szempontjából kimaradt – Welcome To Fat Cityn. És igen, megmaradt a Clutch-kapcsolódás is, amit nem is nagyon akarnak rejtegetni, nem véletlenül visel Brandon Yeagley énekes Clutch-pólót még a Keep Me Down klipjében is.
És ha már Brandon: a csapat nem is olyan titkos fegyvere ő, aki lényegében bármit kiénekel, de leginkább is vérbeli hard rock torok, a legszebb Robert Plant-i hagyományok lelkes ápolója. Hallgassuk csak meg kapásból a nyitó Burnt, amiról csak annak nem ugrik be a Led Zeppelin halhatatlan Black Dogja, aki életében nem hallotta (ilyen ember pedig természetesen nem létezik). A már említett Keep Me Down meg jó kis groove-os slágerességet rejt magában, amit a másik klipesített tétel, a Low Life csak fokoz lelazult, zsíros ritmusaival. És igen, ezekben tényleg ott rejlik az emlegett funk is, szerencsére azért nem átesve a ló túloldalára.
Viszont a csapat egy teljesen más képét villantják fel az olyan tételek, mint a metalos Drown, pláne az igencsak sötét Stoning The Devil, ezekben ugyanúgy ott bujkál az Alice In Chains zaklatott világa is, mint az Audioslave érdekes megoldásai. Ez sem új jelleg amúgy a Crobotnál, de ennyire markánsan talán sosem sikerült megragadniuk a lényeget. Az pedig, hogy a Burnben herfli is felbukkan, az Alpha Dawg pedig hamisítatlan Clutch-téma, számomra nemcsak a változatosságot növeli, hanem a rajongás-faktort is.
A lemez második fele talán egy fokkal kevésbé erős, de ez is relatív, hiszen azért itt is olyan tételek figyelnek, mint a rendkívül erős dallamokkal és egy igencsak érdekes szóló-szerűséggel támadó Gasoline, a súlyosabb Destroyer, de mondhatnám bármelyiket, Brandon pedig még a sablonosabb dalokban is olyan énektémákat kanyarít, hogy az ember csak bámul ki a fejéből. A hangszeresek – főleg a régi társ Chris Bishop gitáros - is odateszik magukat persze, de ezt a hippifazonú, bajszos-pofaszakállas fickót tényleg nem lehet eleget dicsérni! Pedig lírai téma például nincs a korongon egy darab sem, de valahogy nem is igazán illene erre a hozzájuk képest igencsak sötét összhatást mutató lemezre.
„Amikor az emberek meghallják, remélhetőleg azt mondják majd: igen, ez a Crobot. Albumról albumra fejleszteni akarjuk az identitásunkat, minden körülmények között eredetiek szeretnénk lenni" – ezt is ők nyilatkozták, és gyanús, hogy az erre vonatkozó passzust is a Kézikönyvben olvashatták, de a fene egye meg, végül is igazuk van! Úgyhogy kimondom én is: igen, ez a Crobot.
Hozzászólások