Shock!

(Mű)nagyzenekaros intróval kezd a Darkane 2008-as lemeze, klasszik bombasztikusan hatásvadász-módon, a lényeg nyilván utána következik, ami pedig több, mint meggyőző. 2005-ben jött ki a Darkane utolsó albuma, ami nem is nőtt igazán a szívemhez, és ha jól rémlik, utána mindenféle egészségügyi problémák adódtak a csapat tagjainál, így hosszabb szünetet tartottak.

Nem is baj, sikerült olyan szinten összeszedniük magukat, hogy a 2008-as Demonic Art szépen felkúszott az év végi listámra, így talán nem árulok el nagy meglepetést, hogy a csapat újra azt az arcpirítóan agresszív, de finomságokat sem nélkülöző modern thrasht játssza, amivel annak idején olyan szépen belopták magukat a szívembe. Az sem meglepetés, hogy újra a dobos, Peter Wildoer játékát kell szanaszét dicsérnem; a srác valami félelmetesen érzi ezt a fajta technikásan csavart, groove-os, a műfajhoz tökéletesen passzoló dobolást. Gyakorlatilag a riffekkel egyenrangúan megjegyezhetővé faragta ismét a dobtémákat, ami még a ritmusokba nem annyira belezazultak számára is jókora élményfaktort jelent.

Jens Broman (az új énekes, frontemberekből nagyfogyasztó a zenekar) is kitett magáért, az elvárt üvöltözés mellett totálisan fülbemászó refrénekkel lepett meg, teszi ezt úgy, hogy finoman szólva nincs ötoktávos hangja, de még kettő sem nagyon, ellenben ami ide kell, azt hozza, mondhatni teljesen hasonló stílusban, mint ahogy az elődje. Nyilván egy lemezen keresztül már felfigyel az ember az egymásra kicsit hasonlító énektémákra, de ki a francot érdekel, ha összességében léc feletti az egész lemez.

A kezdeti aprítás után a címadó Demonic Art az első igazi telitalálat, középtájt az a groove-thrash riffelés kitörölhetetlenül beleégeti magát az ember fülébe, ráadásul Christofer Malmström is baromi jó szólókat ereszt el. Az Execution 44-be is belecsempészték a nagyzenekart, de mikor megérkeznek a riffek, kb. olyan lesz a dal, mintha az Arch Enemy jammelne az Evergrey-jel. Aki a refrént meg nem énekli együtt Jens-szel együtt elsőre, az egészen biztosan süketen született és úgy is fog eltávozni az árnyékvilágba. Az AE árnyéka máshol is megjelenik, a The Killing Of I akár tiszteletbeli Amott-szerzemény is lehetne, ráadásul a lemez egyik húzódala, mondhatni slágere. Az meg a pofátlanság teteje, hogy a legvégére hagyták az egyik legjobb dalt; a Wrath Connection óriási telitalálat, amit egyszer kötelező lesz majd koncerten megnézni. (Bárcsak.)

A csapatot az idei tavaszi amerikai turnén faképnél hagyta az egyik gitárosuk a turnén, egyelőre egy gitárral folytatják a munkát, remélhetőleg ez nem fogja megakasztani őket újabb pár évre. A csapat olyan szintű energiával és ötletetekkel játssza a modern thrasht (és ők aztán tényleg nem a mostani retro-hullám miatt kaptak bele a stílusba), ami még a mostani thrash-dömpingben is kétségkívül figyelemreméltó teljesítmény. A Darkane technikás, energikus, megjegyezhető, egészen egyszerűen METAL, így csupa nagybetűvel, nincs rá jobb szó, kapituláltam, ennyi.

Ha olyan zenét keresel, ami tartósan felpörgeti az adrenalinszintet, és baromira nem lehet megunni, és minden téren ott van a topon, hallgasd meg a Demonic Artot, nem lehet vele tévedni!