Shock!

A washingtoni Darkest Hour is azon csapatok táborába tartozik, akik ugyan már a kilencvenes években is léteztek, ám igazi nevet csak az ezredfordulóval megjelenő, és aztán felfutó metalcore vonal meglovaglásával szereztek. Lehet, hogy ők viszonylag keményebbek voltak társaik jó részénél, vagyis a refrénjeikben nem fakadtak könnyekre, ám mégis, az akkoriban roppant divatosnak számító irányzat nélkül hamar eltűntek volna a süllyesztőben, de legalábbis nem értek volna el akkora ismertséget, mint így.

Hetedik nagylemezükkel az amerikaiak új, eleddig még felfedezetlen területekre nem kívánnak elkalandozni, inkább a meglévő határaikon belül próbálnak színesíteni egy kicsit az összképen. Nálam az album úgy a harmadik dal tájékán kezdődik, az első két tétel annyira jellegtelen, hogy még többszöri hallgatást követően se tűntek fel, mintha a „hidden track" opciót a srácok mindjárt az elején el akarták volna használni. A Savor The Killben hallható az első fogósnak szánt refrén, amit azonban az énekes, John Henry szerény adottságai vetnek vissza a feledés homályába.

A Man And Swine is csak a kimagasló gitármunkától válik emlékezetessé, Mike Schleibaum és Michael Carrigan remek párost alakítanak, ikertémáik egyszerre hagyománytisztelőek és modern felfogásúak, de főként az ő játékuk teszi lehetővé, hogy bizonyos dalokat ki lehessen emelni a korongról. A Purgatory kellemes szólóit hallva, vagy az instrumentális Terra Solaris ötletes témáit végigkövetve egyre erősebb bennem az érzés, hogy új énekessel kellene Schleibauméknak folytatniuk.

Mert például a legnagyobb slágerpotenciállal rendelkező Love As A Weapont is a vokálmunka teszi tönkre; talán még soha nem hiányoltam effajta zenéből a tiszta, karakteres énekhangot a süvöltözés mellé. Pedig néhol még háttérkórust is bevetettek a fiúk, persze csak szolidan, a kommerszebb hangnem erősítéseként, de a lemez mindezek ellenére is csak langyosnak mondható. A hangzás a stílusra jellemzően száraz, szellős, némileg erőtlen, vagyis olyan, ami a metal extrémebb válfajával ismerkedőket még nem rémíti el.

A Darkest Hour új lemezével számomra ismételten csak azt bizonyította be, amit a hasonszőrű bandáknál is érzek, vagyis hogy ezek az alakulatok amolyan belépő kategóriát jelentenek az igazi extrém muzsikák világába.