A De La Cruz a világ egyik leglazább, leggondtalanabb és legfestőibb strandövezetéből, az ausztrál Gold Coastról származik, és a zenéjük is ennek megfelelő. Ha esetleg a kiadó nevéből és a borítóból nem lenne egyértelmű, a röhejesen fiatal, kinézetükben is a '80-as éveket idéző arcok robbanékony hajmetalban utaznak, amit jelen esetben nevezhetünk glam/sleaze-nek, pop metalnak, rock'n'rollnak vagy tényleg bárminek, a lényeg úgyis ugyanaz. A hasonszőrű zenekarok jó huszonöt évvel ezelőtt már csak a fotóik alapján is dollárszázezres szerződéseket írhattak alá a multikiadóknál, az MTV megállás nélkül ontotta a klipjeiket, arénákban játszottak, a csajok pedig úgy tapadtak rájuk, mint a légypapírra. Ez a korszak soha többé nem tér vissza, amivel nyilván az ausztrál srácok is tisztában vannak, első teljes lemezük azonban ettől még abszolút korrekt stílusgyakorlat.
Az anyag úgy indul a címadó számmal, hogy amikor először meghallottam, csakis szélesen vigyorogni tudtam: a hajmetal-éra legszebb hagyományainak megfelelően berobbanó szimpla, de állat riffek, bombasztikus hejjegés és a bőr alá kúszó multivokálokkal megtámogatott rágógumidallamok vezetik fel a kétszavas refrént, ami ezzel együtt is olyan fogós, hogy az életben nem vered többé ki a fejedből, ha egyszer meghallottad. Casey Jones virtuóz szólója is a korszak nagy mestereit, Lynchet, Stevenset, Lee-t idézi, és Roxxi Catalano metsző, erőteljes hangja is mindenre képes, amire csak szükség van ebben a stílusban. Maga a hangzás is közelít a régi érzésvilághoz a kissé élesen megszólaló gitárokkal, a még épp ízlésesen visszhangos dobokkal. Itt bizony tényleg nincs mibe belekötni, a lemez indítása egyszerűen tökéletes.
Ha az album a későbbiekben is tartaná ezt a színvonalat, hosszabb távon is ugyanakkora favorittá avatnám, mint mondjuk az utóbbi évek egyik legjobb retro-hajmetal albumát, a Crazy Lixx New Religionjét három évvel ezelőtt, ám a folytatás a címadóhoz képest némiképp visszafogottabb, a kezdés szintjét már nemhogy megfejelni, de tartani sem tudják. Összességében ugyanakkor még így is nagyon jól hallgatható bemutatkozó lemezt készített a De La Cruz, ahol azért akadnak még jól elcsípett darabok. Ilyen például a húzós Legions Of Love, a klipes Cherry Bomb a maga pofás riffelésével és alattomosan fülbemászó kórusával, a megint remek gitártémákkal operáló Worlds Collide, de a záró Shine líra is kívülről fúj mindent, amit a '80-as évek nagy flitteres rockballadái tudtak. A hatásokat persze kis túlzással minden egyes dalhoz meg lehet találni, sőt, néhol a konkrét forrásokat is könnyűszerrel beazonosíthatja az ember: így például a De La Cruznál is megkerülhetetlen kiindulási alap lehetett a Def Leppard, a Mötley Crüe vagy a Danger Danger (érdekes, hogy míg Bruno Ravelék a stílus fénykorában nem számítottak éllovasnak vagy különösebben népszerűnek, addig a mai pop metalosok szinte mindegyikénél nyilvánvalóan érezni a befolyásukat). A Girls Go Wildban elég nyilvánvalóan ott figyel a Slaughter Up All Nightjának riffje, az Invincible bevezetőjében meg úgy búg Catalano, hogy az ember lelki szemei előtt egyből a sportzakós David Coverdale jelenik meg, amint éppen a motorháztetőn vonagló Tawny Kitaenen legelteti a szemét. Az ezekből gyúrt elegyben ugyanakkor már most is van valami jellegzetesen delacruzos, amihez nagyban hozzájárul Jones modern, technikás gitárjátéka, illetve az abból fakadó enyhén hi-tech jelleg is.
Sajnos akadnak az anyagon az említetteknél lényegesen kevésbé izgalmas dalok is, amiket amúgy szintén el lehet hallgatni, de valami azért még így is hiányzik belőlük az üdvösséghez. Még – teszem hozzá, a De La Cruzban ugyanis hallhatóan bőven van potenciál, így kíváncsian várom, mire jutnak majd a következő nekifutással. Ott, a Gold Coaston mindenesetre továbbra is bőven szerezhetnek inspirációt ehhez a napfényes muzsikához. Addig is maradjunk egy valamivel több mint hetesben, hozzátéve, hogy a címadó dal nálam eddig simán az év himnusza ebben a stílusban.
