Shock!

A Death Angel négy évvel ezelőtti visszatérése, a The Art Of Dying erősen megosztotta a Bay Area egyik legizgalmasabb kultuszcsapatának táborát. Hiába volt lendületes, erős és szerethető anyag a 2004-es album, az azért nem képezhette vita tárgyát, hogy a filippínó unokatesókból álló banda utolsó és legjobb munkájához, az 1990-es Act III-hez képest igen komoly visszalépést jelentett, eközben viszont a thrash/speed alapműveknek számító The Ultra-Violence és Frolic Through The Park lemezekkel sem focizott egy ligában. A csapatnak ugyanakkor a mániákus élő bulik révén sikerült visszakapaszkodnia egy jól működő szintre.

Sem most, sem legutóbb nem vártam újabb Act III-t – hiszen az egy „csak akkor és ott" típusú, egyszeri és megismételhetetlen csoda volt – , de az első pár alkalommal még így is elment mellettem a Killing Season. Jó, jó, de semmi extra, mondogattam. Aztán láss csodát, harmadjára-negyedjére elkezdett működni a lemez, még ha isteni kinyilatkoztatásról, páratlan és évekre előre utat mutató alkotásról ezúttal sincs szó. A Death Angel nagyon bölcsen nem próbált meg görcsösen erőlködni és 1990 után felvenni a fonalat, hanem simán csak írtak 11 szikár, inas nótát, felrántották őket Nick Raskulinecz producer (Foo Fighters, Rush, Shadows Fall) segítségével, aztán uccu neki, ismét nekilódulnak az útnak. Az összhatás ennek megfelelően spontán, puritán és nyers, akárcsak legutóbb, most azonban céltudatosabb, egységesebb az album és jobbak maguk a dalok is.

Mark Oseguedáék egyik legfőbb erénye mindig is az elsöprő lendület volt, és ebben most sincs semmi hiba. A Lord Of Hate – Sonic Beatdown kettőssel helyből olyan régisulis dallamos thrash gránátokat vágnak a sorok közé, hogy csak na: nincs itt semmi extra megfejtés, csak metal fület gyönyörködtetően horzsoló gitárokkal és Mark mindent vivő, az energiától szinte sistergő előadásával, de még ezt is meg tudják fejelni a Dethroned-dal. Az egyértelmű és leplezetlen Act III hangulatú nóta akusztikus, vészjósló bevezetővel indul, pattogós, feszített verzéi és mérgező kórusa elől pedig elmenekülni sem lehet, egyértelműen ez az egyik csúcspont. Ugyanezt a vonalat hozzák a zakatolós, rockos lendületű Buried Alive-ban is, és tényleg beszarás, mennyire természetesen, kisujjból kirázva jön belőlük az ilyesmi.

Akadnak persze lassabb, agyasabb szerzemények is, ilyen például a személyes favorit Soulless, ami akár az előző anyag The Devil Incarnate-jével is párhuzamba állítható: lassan, kimérten görgő, fenyegetően építkező nóta ez egy olyan refrénnel, amit biztosan nem felejtesz el többet, ha egyszer meghallottad. Az enyhén törzsi beütésű, lüktető God Vs. God is mélyebb, kevésbé nyilvánvaló pillanat, akárcsak a 7 perces, tökéletesen építkező Resurrection Machine zárás. A Carnival Justice és a The Noose pont a másik végletet képviselik a maguk punkos-crossoveres lendületével, nem is beszélve a When Worlds Collide-ról, ami akkora street rock, hogy manapság nem is tudom, kitől várnék hasonlót, a nyitóriff simán szerepelhetett volna akár a '94-es Motley Crue lemezen is.

A Death Angelben mocsok jó zenészek gyűltek össze, felesleges és öncélú villogásra azonban nem kell tőlük számítani, itt tényleg minden a dalokról és az erőről szól, amit a kifejezetten szimpla, mindenféle cicomától mentes sound is csak tovább hangsúlyoz. Mark Osegueda egész pályafutásának legkiemelkedőbb teljesítményét hozza, igazi adrenalinbomba a fickó, mind dallamos témái, mind jellegzetes süvöltései letaglózóak. Kellemesek Rob Cavestany szólói is, és persze érdemes odafigyelni Andy Galeon ízes dobjátékára is, mert igaz, hogy nem fut lombardóian arcbamászó köröket a bőrökön, de roppant okosan és izgalmasan üt.

Mindenki döntse el, mit akar 2008-ban a Death Angeltől, de az biztos, hogy nemcsak az ő esetükben hibás hozzáállás az új korszakok kezdőpontját jelentő lemezeket 40 év felé menetelő arcoktól várni. A Killing Season egy mindenféle felesleges variálástól mentes, nótaközpontú dallamos thrash anyag, ami semmiképpen sem mérföldkő, de nagyon jó. Április 9-én pedig mindenkinek ott a helye az A38 Hajón, az öt miniatűr csávó koncertenergia szempontjából ugyanis kizárólag a Slayerrel említhető egy lapon, és ezt most felelősségem teljes tudatában jelentettem ki.