Shock!

Egészen hihetetlen, hogy Dee Snidernek egy-két itt-ott elejtett friss felvételt leszámítva ez az első, új és saját dalokat tartalmazó teljes anyaga a Widowmaker 1994-es Stand By For Pain lemeze óta, ráadásul ha hihetünk a Twisted Sister legendás frontemberének, hamarosan jön egy másik album is. Utóbbi tény azért is fontos, mert a We Are The Ones mindenképpen túl radikálisra sikeredett az énekes táborának elvárásaihoz képest, és ezt már az is mutatja, hogy az Amerikában nagynevűnek számító dalszerző és stúdióguru, Damon Ranger producerelte, aki korábban többek között Katy Perryvel és Kanye Westtel is dolgozott. Az a bizonyos második album azonban az egykor szépreményű, majd sajnos leállt Silvertide gitárosával, Nick Perrivel készül, vagyis alighanem vérbeli rock'n'rollt rejt majd.

Igen, jól sejted: azért kell ezt ennyire az elején kihangsúlyoznom, mert a We Are The Ones nem vérbeli rock'n'roll. Igazság szerint ötletem sincs, mire számított Snider, amikor kihozta ezt a modern, rádiós rock-, sőt, pophangzásokkal flörtölő anyagot. A komplett rockszakma egyik legértelmesebb, legintelligensebb emberéről beszélünk, márpedig egy ilyen arc nyilvánvalóan nem hiszi, egyszerűen nem hiheti, hogy a hasonló soundra vágyó, generációkkal fiatalabb közönségrétegek majd pont egy nagyapjuk korában járó énekestől akarnak hasonló muzsikát hallani. Szomorú vagy sem, a világ egyszerűen nem így működik. A másik oldalról pedig azt is tudja, hogy régi közönsége is kizárólag nosztalgiázásra vágyik tőle, nem véletlenül nem írtak új számokat a tavaly véglegesen leállt Twisted Sisterrel sem. A hangja és a dallamvilága azonban annyira jellegzetes, hogy simán megcsinálhatta volna ezeket a számokat hagyományosabb köntösben is. Vagyis ez az anyag sokáig megfejthetetlen rejtély marad még – bár már kint van pár hónapja, és még azt az ingerküszöböt sem sikerült elérnie, hogy a többség érdemben foglalkozzon vele. Meggyőződésem, hogy számos hazai Twisted Sister-kedvelő is most, ebből a recenzióból értesül róla, hogy egyáltalán megjelent...

Hogy a hosszas bevezető után a zenéről is mondjak valamit, a We Are The Ones a maga nemében egyáltalán nem rossz, professzionálisan összerakott, jó hangzású anyagról beszélünk. Emellett Dee énekesként ma is csúcsformában van, nyilván nem véletlenül: a faszi világéletében makkegészséges sportember volt, nem pedig lerobbant alkesz, így az a bizonyos átütő erő így, 62 évesen is ugyanúgy jellemzi, mint mondjuk a Stay Hungry idején, és ezt most nyugodtan hidd is el nekem. A dalok viszont legfeljebb nyomokban őrzik azt a világot, ahonnan érkezett. A leghagyományosabb szerzemény még a másodikként érkező Over Again, ahol a késői Twisted Sister mellett Bruce Springsteen és a The Who neve is beugrik, de a verzék alatt játszadozó gitártéma itt is 21. századi szájízt hagy maga után. És ez a szám a kivételt jelenti itt, nem pedig a főszabályt.

Szó se róla, alapvetően rockzene ez is, de bizonyos dalokban inkább amolyan modern power/popos értelmezésben (halld We Are The Ones, Crazy For Nothing, Believe), hol mindent összevegyítve a modern rádiós hangszerelési elemektől, elektromos doboktól a szimfo-díszítéseken át egészen a '90-es évek poszt-grunge-os ízeiig (Close To You). Az óóóó-zós, modern hangszerelésű, nagyívű Rule The World vagy a kluttyogó-pittyegő alapokra húzott Superhero pedig nettó pop, amitől a Stay Hungryn felnőtt arcok többsége borítékolhatóan kiakad majd, hiába erősek az énekdallamok. A két feldolgozás is azt jelzi, hogy Dee ezúttal valami sajátos célt tűzhetett maga elé. A Nine Inch Nails Head Like A Hole-ja egy zseniális nóta, sokat nem lehet hozzátenni, és azon kívül, hogy a főszereplő marha jól énekli, nem is sikerült – a dalválasztás viszont mutatja, hogy itt senki se várjon Twisted-retrózást. Még akkor sem, ha a másik átértelmezés amúgy maga a We're Not Gonna Take It, csak éppen egy zongorás, lírai változatban. Alapból sem szeretem túlságosan ezt a dalt, papíron pedig egészen rettenetesen fest egy efféle verzió, viszont a kicsit musicalesre formált végeredmény Dee óriási hangjának köszönhetően kimondottan meggyőző lett, akármilyen furcsa is elsőre.

És itt érkeztünk el a lényeghez. Mert ahogy írtam, én sem igazán értem ezt az albumot, viszont ahogy mondtam, a főszereplőt ma is fűti a régi spiritusz, és annyira rég hallottunk újdonságot ezzel az olyannyira szeretett hanggal, hogy az ember hajlamos elnézően tekinteni az anyagra. A záró, visszafogottan feszült So Whatban például olyannyira tökéletesen és lehengerlően hozza magát Snider, hogy még a karom is libabőrös lesz tőle minden egyes alkalommal, ezt nem tagadom – egyben ezt tartom a lemez legjobbjának is, amely tényleg simán, akárhol megállná a helyet. Egy ilyen szuggesztív énekes őstehetségnek bizony ma is bőven van keresnivalója a színtéren, hiába lett ilyen furcsa öszvér ez a kezdés. Mindent összevetve legyen hat pont az album, de Dee hangja, dallamérzéke, előadásmódjának ma is megbabonázó ereje nálam megérdemel egy külön jelzett pluszt.