Shock!

Nagy jóság ez az internet. Ha nem lenne, a következőt sikerült volna csak megtudnom a bandáról: olvashatatlan a nevük, szeretik a sátáncsillagot, és nagyon bután tudnak grimaszolni a hátsó borítón. Na de itt a Háló, és máris megtudom, hogy Mexikó szülöttei ezek a kis tréfás sátánfattyak.

Közben persze megy a muzsika, az érdekesen bugyogó intro utáni első pár perc még akár zene is lehetne, aztán elindul az iszonyatos blastbeat, úgy 350bpm-re saccolom, a gitárok vékonyka darálását a pontatlan lábdobok sáskajárása rágja szét, míg a pusztítás trónján az énekesnek csúfolt tag gégerákos varjakat megszégyenítő bugyborgó károgása hallatszik. Aztán néha elfárad, ilyenkor int a gitárosnak, ugyan jönne már ide egy kicsit tartani a frontot. Hathúros hősünk be is pattan a reflektorfénybe, és igen mulya arckifejezéssel megpróbálja konok kobakját visszafókuszálni a skálákról és szólamokról szóló régi tanításokra. Hopp, tényleg. Skála. Próbálkozzunk. Igaz, a skála és a kíséret hangneme ég és föld, de ez így autentikus... bizonyára.

Aztán mikor már beszorult hősünk jobb keze a rakoncátlan húrok összevisszaságába, visszatér Varjúgége, aki a károgást néha színesíti (valami olyasmire ő is emlékszik, hogy a változatosság gyönyörködtet, vagy mi). Így hát a pincébe küldi a hangjának piciny maradékát, ahol orgánuma elmerül az ászkák és kukacok masszájában, hogy jó bugyogósan flörtyöghessen, és mürnyöghessen, na meg mpförntyinghessen az egyre széjjelebb eső alapokra. Imhol egy szünet. Aztán újrakezdik. Mintha ugyanaz a nóta lenne, bár a track átugrott egy másik címre. És megint. Egyébként a lemez kb. kilencedik percében eljőve az a csodálatos pillanat, amikor meg lehet érteni az első angol szóösszetételt, mely a "black rivers". Aztán merülünk vissza a wrrrgllliiááááhhh yyyrrrgghh grrgrbrglgrgllrglrrr jellegű poémákba.

Csodálatos ez a zene. Amikor anno az volt a hír, hogy Metallicával vallatják az arabusokat, ezt a lemezt kellett volna ajánlani, erre tényleg megtörik minden fogoly. A lemez harmincegy perce épp aktuális lelkiállapotodhoz mérten a heveny röhögőgörcs és a vérhányós öngyilok között váltogatja hatásmechanizmusát. Próbáltam az ideológiát a szöveggel is megtámogatni, de arról sajna semmi infó, így hát csak elképzelni merem, hogy a hihetetlen Wardemonic Sodomy (Háborúdémonikus Szodómia) címben foglalt szóösszetétel stílusában íródtak amagasröptű értekezések a Világról, Erkölcsről, a Szépségről és a Szerelemről. Aztán véget ér a bő fél órás gyötrelem, és az intróban bemutatott fortyogó, bűzös kaka soundtrackje halványul el csipkézett fülünk pihéin.

Na, gyorsan odavésünk egy sátánikus, kukackirályos, istengyalázó, szodonekrofil egyest a lap aljára, és irány az élet. Bár hihetetlen jószívű vagyok még ezzel is, mivel kedvenc magyartanárnőm anno az általánosban mindig azzal a mottóval huzigálta meg kisdobosnyakkendőm csücskét, miszerint "az egyesért is meg kell szenvedni". Nos, itt a zenekar nem szenved, csak mi, hallgatók.

Utóirat: Mikor kivettem a cd-t, a lejátszó tálcáján véres kakafoltok maradtak. Ez nem jelenthet túl jót, nem?...