Shock!

Lerágott csont, hogy a Depeche Mode aktuális népszerűségének fenntartásában mennyire kevés szerepet játszik egy-egy újabb sorlemez megjelenése. Távolról szemlélve úgy tetszik, hogy maga a banda sem öl bele komoly energiákat az albumcsinálásba, hiszen gyakorlatilag az Ultra megjelenése óta ráálltak a négyéves lemezkiadási periódusra, ebből következőleg most a Spirit is közel fél évtized kihagyással követi a Delta Machine-t. Persze csak azért nyilván nem éri meg ez az egész hercehurca, hogy a potenciális hallgatóság zöme csupán ülepével illesse az új hanghordozót, és (jó esetben) néhány felületes hallgatás után megállapítsa róla, hogy ezen újfent nem találja a Personal Jesus vagy a Walking In My Shoes 2017-es változatát. Szerencsére vagyunk páran, akik szánnak időt a legújabb idők termésének megismerésére is, Dave Gahanék pedig elsősorban nekünk alkotnak, a többiek számára pedig ott vannak az immár csaknem négy évtizedet átfogó életmű további darabjai.

Általánosságban azt tudom mondani, hogy a Depeche háza táján a helyzet változatlan. Nem, továbbra sem tért vissza Alan Wilder (a Mode Gandalfja), ahogy a turnézenekar felállása is már húsz éve megbonthatatlan. Új arc e helyen viszont a producer, James Ford, akit például Arctic Monkeysszal közös munkái révén ismerhetünk (?), és akinek belépésével lezárulni látszik Gahanék három közös lemezt megért korszaka Ben Hillier-vel. Pálfordulástól azonban már a felvezető Where's The Revolution meghallgatása után sem tartottam, ez esetükben pont annyira lenne meglepő és mulatságos, mint Andor kollégám megjelenése egy szál spandexben a Sunset Stripen. Martin Gore már a Sounds Of The Universe óta csakis ezeket a minimalista, kellemesen „koszos" elektro-témákat ontja magából, és az őt újabban dalokkal is rendszeresen kisegítő Gahan sem alkot ettől túlzottan eltérő felfogásban. Olyannyira nem, hogy ezúttal egy közös daluk is felkerült a lemez normál kiadására (You Move címmel), amire talán nem is akadt korábban példa.

Szóval a Depeche Mode esetében minden 21. századik mese obligát első sora az, hogy „hát, az Ultra még tényleg jó volt, de inkább már csak a Songs Of Faith And Devotion (a demókról nem is beszélve), erre az újra viszont valahogy nem tudok egy jót szeletelni". Tényleg semmi bajom azokkal a(z elsősorban önmagukkal szemben) becsületes zenehallgatókkal, akiknek ezt az „új" irányt nem veszi be a gyomra, és az efféle introvertált prüntyögés nem vágyai netovábbja. Ők biztosan találnak más elfoglaltságot, amikor a koncerten ezek a dalok szólnak. Megjelenése környékén én is sokáig kimondott haragban voltam a Sounds... lemezzel, de idővel odáig fajult a helyzet, hogy a komplett diszkográfia egyik eltemetett gyémántjának tartom azt az új érát megnyitó alkotást. A Delta Machine is a lemezjátszómba ragadt, néhány kimondottan erős dalnak köszönhetően, és nincs ez másként a Spirit esetében sem. Bevallom, a „kötelező" újkori Martin-lírák meghallgatásán már én is csak fogvicsorítással jutok túl, viszont ezzel együtt is kimondottan erősnek tekinthető a friss anyag.

Köszönhető ez kisebb részben a produkciós csapat által ide becsempészett izgalmas, szokatlan hangzásoknak, de főleg a remek daloknak, amelyek közül a legtöbben élő dob, egyes tételekben pedig élő basszusgitár is hallható, ezzel is csak közelebb hozva azokat hozzám. Gahan legújabb kori társai, a Soulsavers hatását nem lehet, nem is érdemes e helyen tagadni, viszont örömmel látom, hogy a Depeche ezt a tényt is saját javára volt képes fordítani. Igen, úriemberes a tempó (majdnem öregest mondtam), de nem megfáradt vadásznak látom ma a basildoni urakat, hanem egy méltósággal vonuló pumának a vadászmezőn, aki, ha éppen úgy gondolja, rendkívül elegáns rohamokra képes ma is, és oda harap, ahol arra az „áldozat" a legérzékenyebb. A Spirit pedig egy nyíltan politikus album, amelynek elsősorban a mindent eluraló közöny, érzéketlenség tárgyában van mondanivalója.

A szerintem meglehetősen csúnyácska, legjobb pillanataiban erősen a Construction Time Again képi világára emlékeztető vizuális körítéssel megtámogatott lemezzel kapcsolatban, konklúzióként pontosan azt mondhatom el, mint legutóbb: „a Depeche Mode tökéletesen felvállalható módon öregszik, a külső nyomástól kvázi függetlenül képes jó dalokat írni, vagyis az újkori életmű továbbra is makulátlan". Én ezt kimondottan nagyra értékelem.

A Depeche Mode május 22-én Budapesten, a Groupama Arénában koncertezik. Részletek itt.