Shock!

Derek munkat vegzett... öööhm, derék munkát végzett ismét a billentyűmágus, és az afterdream-korszak invenciózus albumainak stílusában varázsolt lemezre újabb tíz szerzeményt. A stílus változatlan, fifikás de egyben tökös prog rock, ahol kézenfogva jár a professzori szintű zenei tudás és az épületbontó kőgolyókra jellemző mértékű zúzás, máskor meg a jazzbe hajló finomságok.

A nyitó tétel érdekes módon nem az eddig megszokott odabarmolós stílusban indul, ezt a dalt inkább egy lemez közepére tudtam volna elképzelni - persze ettől még kegyetlen jó. Itt egykori kollégájával, John Petruccival szólózzák szét egymást, miközben egy tört ritmusú, mégis fogós középtempós alap dohog "alattuk". Hála a Mélységesnek, Derek mester ezen a lemezen sem felejtette el "alkalmazni" a jól bevált Zakk Wylde-ot, aki a kettes dalban a félreismerhetetlenül zuttyogó riffjei mellett ismét dalra fakad, hogy így együtt valami furcsán fortyogó elegyét produkálják a sludge és a prog zenék világának. A szóló meg ugyebár ismételten könnyfakasztóan tökéletes...

A hármas Phantom Shuffle stílusára talán inkább újfajta jelzőt kéne kitalálni a régiek helyett. A Brandon Fields altszaxofonjával megtámogatott műre talán a "power jazz" kifejezés illene, ha volna ilyen. De akkor most már van. A nyakatekert, mégis sodró alapban Derek torz hangszínei funkcionálnak gitárként, és az ultrafeszes alapra hol a fúvós, hol egy lead billentyű játszik virtuóz szólókat. Az alap kábé olyan feszes, mint Demi Moore botoxtól duzzadó hátsó fertálya, ami nem csoda, hiszen Sherinian mester megbízható harcostársa, a vén róka, Simon Phillips felelős a dobokért, és több dalban társszerzőként is részt vett.

A Been Here Before egy nyugis darab, de mivel sajnos a promoanyagon nem szerepel minden dal vendéglistája, csak találgatni tudok, ebben szerepel-e Brad Gillis (Night Ranger, Ozzy). Az ötös, címadó szösszenet aztán maga a tornádó. Ismét Zakk nyűvi a bárdot, és a legszebb progresszív szólókat alázza porig, valami csoda, amit művel - ennyit azoknak, akik szimpla redneck sörivónak tartják!

Az On The Moon ismét andalító modern jazz ballada, szaxofonnal, furcsán lebegő szintiszólamokkal, az utána következő The Monsoon pedig egyesít két teljesen eltérő "gitárvilágot" - Zakk Wylde és Yngwie Malmsteen egy dalban: baromi fura a neoklasszikus virgákat egy betonkemény Zakk-riff fölött hallani, viszont csodálatosan sül el a dolog. A svéd egobajnoknak baromi jót tesz ez a súlyos hangzás és zenei világ! Már ebben a dalban is felbukkan némi keleties íz, de a hegedűvel és egzotikus hangszerekkel felvértezett Prelude To Battle úgy ringat el, mint egy tevehát a Szaharában. De máris utazunk jó pár ezer kilométert északra, hiszen a Viking Massacre következik egy súlyos zúzdával és újra Malmsteennel és Zakk-kel. Komolyan, egyre inkább érik bennem, hogy teljes lemezre kell összetrombitálni ezt a két gitárost, varázslatos, ahogy egymásra klappol ez a két totál különböző gitározás.

Az albumot egy poén zárja, az őskövület In The Summertime (Mungo Jerry) feldolgozása: a laza boogie-woogie-ban Billy Idol énekel, valamint egy bizonyos Saul Hudson gitározik (bár Slash néven talán többen ismerhetik). Zeneileg gyakorlatilag nem ad sokat a nóta az előző kilenc orgazmizáció után, de arra tökéletes, hogy lenyugtasson egy kicsit mindenkit az észvesztő hangjegy-túladagolás után. No persze meg kell említeni még Brian Tichy dobost is, aki Phillips mesterrel fele-fele arányban kíséri végig a lemezt, valamint Tony Franklint (Blue Murder, The Firm, Whitesnake), aki a basszusgitár dörmögéseiért felel.

Hjajjj, minek értékelni valamit, ami tökéletes? Tíz pont, természetesen, és az enyém a megtiszteltetés, hogy pontozhattam.