Az elejétől fogva kétségeim voltak azt illetően, képes lesz-e tényleg valami újat és érdekeset mutatni David Draiman az épp megérdemelt pihenőjét töltő Disturbed világához képest ezzel a frissítő projekttel. Nem mintha nem kedvelném az énekes hangját, csak éppen annyira jellegzetes a stílusa, hogy bármit is csinál, az óhatatlanul is egyből a Disturbed-öt juttatja az ember eszébe, az ilyesmivel pedig nem igazán lehet mit kezdeni. És kábé így legyen ötösöm a lottón: az egykori Filter gitárossal, Geno Lenardóval összehozott Device voltaképpen nem más, mint egy kissé lájtosabbra, elektromosabbra hangszerelt, gépi dobokkal operáló Disturbed, hiába emlegette David az előzetes interjúkban folyamatosan az indusztriális vonalat meg a Nine Inch Nailst. Benne van a zenében ez az íz is, szó se róla, de nem annyira dominánsan, hogy elhomályosítsa a hallgató agyában folyamatosan ott villódzó vörös „DISTURBED-DISTURBED" feliratot.
A Disturbed-re Európában ma is sokan előítéletekkel tekintenek, a tengerentúlon azonban simán a 21. század egyik legsikeresebb és legnagyobb metal csapatának számítanak (majdnem 10 millió eladott lemez csak Amerikában, öt soralbumukból négy a Billboard első helyén kezdett), így aztán David igyekezett nagypályás módon megoldani ezt a kirándulást is. E téren biztosan nem érheti szó a ház elejét: úgy szól a lemez, mint az állat, robbannak tőle a hangfalak, csak úgy sorjáznak a neves vendégek az egyetemes rockzene legnagyobb alakjaitól kezdve később jött neves versenyzőkön át egészen a jelenkor sztárjaiig, és a Warner is igazi kiemelt kampánnyal vezette fel az albumot, ami ennek köszönhetően azonnal az amerikai listák élbolyában nyitott. A fentieket tekintetbe véve furcsa lenne, ha a végeredményt nem lehetne meghallgatni, és természetesen szó sincs ilyenről. A Device azonban sajnos ezzel együtt sem több időleges Disturbed-pótléknál. Akár azt is mondhatnám, hogy ha szereted az anyazenekart, tökéletesen kibekkelheted a lemezzel azt az időt, mire a szörnyeteg ismét mozgásba lendül, ha pedig rosszul vagy tőlük, gyakorlatilag kizártnak tartom, hogy megkedveld a Device-ot.
Utóbbinak roppant egyszerű okai vannak, amelyek közül csak az egyik David szerepe. A golyófejű frontember úgy hozza magát, ahogy azt megszoktuk tőle: néhol előrukkol ugyan atipikusabb dallamokkal, kevésbé jellemző frazírokkal és hangszínekkel, de a dalok nagyrészében a Disturbed-nél is jellemző dallamvilágában mozog. Vagyis nincs hiány sem recsitálós, pattogósan ritmizált szóköpködésből, sem nagyívű, néhol kissé keleties beütésű tiszta dallamokból, sőt, még azok az agresszív, huhogós hangok is visszaköszönnek itt-ott, amiket nemrég egyik kedves olvasónk roppant találóan majomrikácsolásként jellemzett egy kommentben. Ezt az eszköztárat nem muszáj szeretni, Draiman azonban minden objektív mérce szerint jó énekes: van hangterjedelme, bivalyerős a torka, és úgy játszik vele, ahogy csak akar. Nagy gond tehát nincs, bár már önmagában ettől az orgánumtól is baromira Disturbed-ízű lenne az egész anyag. Ennek tetejében azonban még a dalok többsége is simán beférne az anyazenekar repertoárjába: semmi több nem kellene ehhez, mint némileg élőbb hatású dobok, kicsit – tényleg csak kicsit – kevesebb elektro-effekt, meg pár ízes gitárszóló az évek során fokozatosan egyre jobban beklasszikmetalosodó Dan Donegantől. És ezt most így hidd el nekem. Komolyan mondom, hogy egyetlen olyan szerzemény sem szerepel itt, amit a fenti igazítások után ne tudnék elképzelni egy Disturbed albumon – néhányat viszont biztosan nem vettek volna lemezre, mondván, hogy töltelékek...
És itt elérkeztünk a lényeghez: a Device lemezén akadnak nagyon erős pillanatok, de sajnos közel ennyi „se íze-se bűze" darab is becsúszott. Ami jó, az tényleg jó: a nyitó You Think You Know, az elsőként klipesített Vilify vagy a kimértebb tempójú, zakatolós Penance nemcsak stílus, hanem színvonal tekintetében is pazarul mutatna a Disturbed repertoárjában, főleg, hogy utóbbiban Draiman óriásit énekel, tényleg egy sor különböző hangon szólal meg még a verzéken belül is. A masszásan súlyos, menetelős-begyorsulós Out Of Line-ban Geezer Butler nyomja a basszustémákat és a mikrofonnál Serj Tankian vendégeskedik – annyira rossz nyilván ez sem lehet. Tetszik még a lemez legindusztriálisabb pillanatait hozó Haze is, amiben az Avenged Sevenfold frontember M. Shadowsnak feszül neki Draiman, mert hangulatos és bika a refrénje, és persze a záró, elmélkedős-érzékeny Through It All sem gyenge, ahol Davidet az a megtiszteltetés érte, hogy minden idők egyik leghatalmasabb rocktorka, Glenn Hughes vállalt be vele egy duettet. A Huntedot, a Tom Morello beteg gitáreffektjeivel felturbózott Opiniont vagy a War Of Liest azonban még a rokonszenves vonások, fel-felbukkanó jó dallamok, erőteljes tempók ellenére sem érzem kiemelkedőnek, bár egyébként ezeket is el lehet hallgatni. A Close My Eyes Forever ellen pedig még annak ellenére is beoltottak, hogy Ozzytól gyakorlatilag válogatás nélkül bármit bekajálok, mióta csak az eszemet tudom. Ezt az eredetileg Lita Forddal énekelt lírát azonban eredeti formájában sem vagyok képes meghallgatni, annyira gyengének találtam mindig is, és ez a feldolgozás sem javít sokat az összképen. Pláne, hogy a Halestorm – egyébként tényleg óriási hanggal megáldott – tündérbogara, Lzzy Hale már lassan olyan lesz odaát, mint Fred Durst volt a '90-es évek végén: mintha fizikai képtelenség lenne nélküle lemezt készíteni Amerikában...
Mivel mindig is bírtam a Disturbed-öt meg Draimant, szívesen pörgetem a Device lemezét is, de ez azért nem homályosítja el a tekintetemet. Ez a csapat alapvetően a mának szól, és mind David, mind a rajongók számára elsősorban időkitöltésnek jó a következő Disturbed anyag előtt: profi produkcióról van szó néhány megnyerő pillanattal és némi töltelékkel. A semminél tehát mindenképpen jóval többről beszélünk, de ahhoz azért egyelőre még igen kevésnek tűnik a Device, hogy saját jogán is arénákat megtöltő formációvá váljon.
Hozzászólások