Shock!

Nem kívánom megfejteni Budapestről, vajon tényleg cukorbetegsége miatt távozott-e a Killswitch Engage-ből Howard Jones, vagy netán valami más állt-e a háttérben, de az énekes visszatérése mindenképpen komoly érdeklődésre tarthat számot. Főleg, hogy Francesco Artusato személyében egy olyan szólógitárossal állt neki új dalokat írni, aki igencsak sokat dobott főzenekara, az All Shall Perish munkásságán. Mivel utóbbiakat alaposan megszívatta a Suicide Silence Hernan Hermida elszipkázásával, Howardnak meg más dolga sincs, a Devil You Know felpörgetésére tényleg adott a lehetőség, pláne, hogy erős a kiadói háttér is – nem véletlen, hogy a banda már a Black Label Society és a Down nyitószámaként töltötte az utóbbi heteket az amerikai koncertszínpadokon.

Különösebb meglepetést vagy sokkot senkinek sem okoz majd a Devil You Know bemutatkozása, a csapat zenéje ugyanis pont olyan, amilyet várni lehetett Howardtól és Francescótól (illetve harmadik dalszerző társuktól, az ausztrál Devolved-ból ismert John Sankey dobostól). Modern, zúzós metal ez Jones jellegzetes üvöltéseivel és még jellegzetesebb dallamaival, intenzív riffeléssel és Artusato míves szólófutamaival – metalcore-nak már nem nevezném, de az alapok tekintetében nyilván ott vannak ezek a gyökerek is. Összességében tényleg hajszálpontosan ilyen muzsikát vártam tőlük, és szerintem mindenki így van ezzel. Hogy ez baj-e vagy sem, azt nem tudom, szerintem egyáltalán nem, főleg, hogy a lemez professzionális munka atom hangzással (Logan Mader volt a producer), roppant okos hangszerelési megoldásokkal és néhány kiugróan jól elcsípett dallal. Viszont még a kedvező összkép ellenére sem érzem tökéletesnek az anyagot. Jó hallgatni, de igazság szerint annyi modern metal lemez jön ki manapság, hogy az embernek csömöre van tőlük, és annyira azért a Devil You Know sem kiemelkedő, hogy naphosszat ezt bömböltessem. Ennek oka talán az, hogy a csapatnak egyelőre még nincs igazán markáns és önálló karaktere, noha Howard nyilván akármilyen környezetben felismerhető, és Francesco játéka is messze a műfajban megszokott átlag felett áll.

Igazságtalan persze nem szeretnék lenni az új csapattal, mert a The Beauty Of Destruction tényleg élvezetes lemez, még annak ellenére is, hogy nem képes minden momentumában ugyanazt a magas színvonalat hozni. A másodikként érkező, gyilkos melodikus refrénnel ellátott My Own vagy a szintén kórusban erős Embracing The Torture például már elsőre is működik, és ha az egész album ilyen lenne, most boldog mosollyal nyomatnám rá a magasabb pontszámot. A csúcspontok között azonban megbújnak kevésbé jellegzetes, üresjáratnak még éppen nem nevezhető, de tagadhatatlan profizmusuk mellett mindenféle izgalmat nélkülöző darabok is. Ez még annak ellenére is igaz, hogy egyébként hallhatóan igyekeztek változatosak lenni: a tipikusabb, brutál-de-dallamos témák (A New Beginning, Seven Years Alone, The Killer) mellett megbújnak kevésbé nyilvánvaló hangulati és zenei elemekkel, nem annyira magától értetődő dallamfordulatokkal operáló számok (It's Over, Crawl From The Dark, I Am Nothing) is. Mint mondtam, a született tehetség Howardot mindenütt jó hallgatni, és Artusato is marha jókat játszik az egész anyagon, de az a bizonyos plusz még nincs meg a csapatban, amely például a Killswitch Engage-et már a kezdetek kezdetén is kiemelte a hasonszőrű alakulatok közül.

Ígéretes, korrekt kezdés a The Beauty Of Destruction egy rokonszenves arcokból álló zenekartól, de arra egyelőre nem mernék fogadásokat kötni, hogy hol lesznek öt év múlva. Erre a második album ad majd választ.