Devin Townsend korunk egyik legsokoldalúbb művésze, amely a zenész eddigi munkásságának ismeretében kétségbevonhatatlan tény. A kanadai multihangszeres-énekes, aki még Steve Vai mellett is dalolászott, a '90-es évek elejétől fogva megállás nélkül ontotta magából a különböző neveken megjelentetett hangzóanyagokat: Devin Townsend, The Devin Townsend Band, Strapping Young Lad vagy a mester új megnyilvánulása, a Devin Townsend Project.
Nem is kérdéses, hogy HevyDevy minél alaposabban a fejünkbe akarja vésni a nevét egyszer s mindenkorra, de nehezen is felejti el az, aki egyszer is hallotta valamelyik egyedülálló lemezét. Súlyos...
Devin életében a 2007-es év jelentős fordulópontot hozott: fia születése és a zseniális Ziltoid lemez után kiégésről nyilatkozott a sajtónak, ami egyet jelentett a Strapping Young Lad, valamint a The Devin Townsend Band halálával. Emellett bizonytalan időre vissza is vonult a zeneírástól, nyilván ennyi project életben tartása és több mint egy tucatnyi hangzóanyag után nem sok marad az emberben, amit kiadhatna magából. Hősünk azonban nem bírta sokáig zeneírás nélkül, ami egyet jelentett egy új zenei koncepció létrehozásával. Ez a már említett Devin Townsend Project, a kattant kanadai tehát igen lényegre törő, ha névadásról van szó. A DTP képében Devin talán minden eddiginél nagyobb fába vágta a fejszéjét, új projectje ugyanis egy négy albumból álló koncepciót takar, amely érezhetően a zenész minden eddigi próbálkozásánál összetettebbnek és személyesebbnek ígérkezik. Ennek a grandiózus vállalkozásnak a nyitó darabja a Ki, amely gyökeresen eltér HevyDevy korábbi műveitől. Így óhatatlanul csalódni fognak azok, akik az eddigi Townsend anyagokhoz hasonló zenét várnak, azt a fajta zajos, agyamenten borult, súlyos metalt, amit az évek során a kanadai zseni neve fémjelzett. A Ki teljesen más, mondhatni nagyon nem townsendes, illetve a zenész egy eddig egészen ismeretlen oldalát villantja fel döbbent füleink előtt.
E bő egyórás album hallgatásához nyugodt, végtelenül lelazult tudati állapot szükségeltetik, és nem utolsó sorban rendkívüli nyitottság. A Ki hallgatásakor el kell felejteni, hogy Devin Townsend neve alatt valaha jelent meg olyasmi, mint a Heavy As A Really Heavy Thing vagy az Accelerated Evolution. A Ki nem rosszabb vagy jobb ezeknél, épp csak más, de egészen. Tiszta gitárpengetések, akár hűvös esőcseppek, laza, kissé ráérős dobolás és tiszta ének vagy szövegmondás, suttogás jellemzi nagy vonalakban a lemezt, s néhol már-már jazzesen kötetlen is ez a zene. Ha hangulatában hasonlítgatni akarnám az anyagot, akkor csakis olyan csapatokat tudnék említeni, mint a kései Faith No More, a Morcheeba, vagy a The Gathering nyugodtabb pillanatai, dühös blast beateknek tehát még az írmagja se található errefelé. Kellemes bárzene ez keveredve a Townsendre oly jellemző sötét, zaklatott zeneszerkesztéssel, amely itt melankolikus formában csapódik le. De azért nem lenne Hevy a mi Devynk, ha a Gatóban például ne eresztene el egy-két hörgést is, de a Terminal meg már megint olyan végtelen nyugodtságot és békét sugároz, amit azelőtt nem is tudtam volna elképzelni Devin Townsenddel kapcsolatban. A Trainfire bizonyos David Lynch filmeket idéző groteszk rock and rollja meg annyira jó, hogy már-már zavarba ejtő ennek a kanadai csodazenésznek az eklektikus világszemlélete.
Amikor Devin Townsend azt állította, hogy le kell tennie a hangszert és újra felfedeznie önmagát, csak a szokásos alkotói fáradtság eredményének tudtam be az újdonsült apa kijelentését, s vártam a következő tipikus Devin anyagot. De a Ki-vel a művész 180 fokos fordulatot vett, amivel újfent mindenkit sikerült meglepnie és remélhetőleg sokakat letaglóznia. Már most várom a következő fejezetét ennek az izgalmasnak ígérkező utazásnak!
