A német Dew-Scented végtelenül megbízható zenekarnak számít, és mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy még az sem okozott törést a pályájukon, amikor néhány éve gyakorlatilag a teljes csapat lecserélődött az énekes Leif Jensen körül. Ennek ellenére a legutóbbi, már megújult felállásban készített Icarus simán hozta a bandától elvárható színvonalat. Kis túlzással akár azt is mondhatom: aki nem tudta, hogy Jensen a semmiből építette újjá a zenekart, a muzsika alapján bizonyosan nem vette ezt észre. Az újabb I betűs anyag pedig megint azt hozza, amiért kedveljük a csapatot.
Szándékosan használtam a „kedveljük" szót, az én esetemet tekintve ugyanis a Dew-Scented mindig is a „szívesen hallgatom, de nem vagyok fan" körbe tartozott. Mint sokan mások, én is a 2002-es Inwards lemezzel ismertem meg a csapatot, és mint sokan mások, a mai napig azt tartom a legjobb teljesítményüknek – azóta különösebb elhajlások nélkül, egyenletesen hozzák gyakorlatilag ugyanazt, de még egy annyira kerek, üresjáratok nélküli lemezt szerintem nem voltak képesek leszállítani. És mivel eleve dallamszegény, brutális non-stop zúzdákban utaznak, nem tagadom, kissé össze is folynak nálam az azóta készített anyagaik. Mindet hallottam-hallgattam-hallgatgattam, de ha randomra berakott számok alapján kellene megmondanom, melyik pontosan mikor készült, biztosan nem mennék át a próbán. Ez persze nem minősíti a csapatot, ők tényleg megbízhatóan teszik a dolgukat.
Az Intermination már a tizedik album a sorban a Dew-Scentedtől, ami elég durva, ha belegondolunk, és megint nincs rajta változás, azt hozzák, amit eddig. Ha nem ismered a csapatot, egy kifejezetten agresszív thrashbandát képzelj el, de ne abból a fajtából, amelyik leragadt 1986-ban, és a mai napig megelégszik azzal, hogy korai Exodus-, Kreator- és Slayer-riffeket recirkuláltat a rendszerében, ez itt a műfaj egy fokozattal modernebb, korszerűbb, néhol enyhe death metalos fűszerrel megbolondított változata. Ami, valljuk be, nem esik rosszul a fülnek, hiszen ebben a stílusban az utóbbi években elsősorban az őspanelek felmelegítése és újrahasznosítása volt divatban. A Dew-Scented precíziósabb, korszerűbb és valahogy még barátságtalanabb – a tika-tikák, szögelések, slayeres reszelések közé néha disszonánsabb mai témák vegyülnek, amik jól színesítik az összképet, és valahogy még betegebbé, agresszívebbé teszik a muzsikát. Jó példa erre például az Affect Gravity című, előzetesen is kihozott dal, amely egyben a lemez egyik legerősebbje is elidegenedett, gonosz, jéghideg és vérmocskos hangulatával, ízes szólójával – ha ezt meghallgattad, gyakorlatilag mindent tudsz a Dew-Scentedről.
A dalokat most sem nevezném különösebben fogósnak, Leffe hitehagyott, erőszakos üvöltözése sem könnyíti meg mindig a barátkozást, de mégis van a lemeznek egy markáns hangulata, aminek következtében az ember egyvégtében is jól el tudja hallgatni. A banda nem spórol a gyilkos riffekkel, brutális törésekkel, tökéletesen érzik, mikor indul be a láb egy tempóra, egyszóval thrash ez a javából ma is – nem retrós, nem feltétlenül a legnyilvánvalóbban közönségetető, de tagadhatatlanul minőségi. Az igazán kiugró dalok hiánya miatt hosszabb távon valószínűnek tartom, hogy ez a lemez is összefolyik majd nekem a többivel, de a zene mániákus jellegét, erőszakosságát, nívóját akkor is muszáj értékelnem, ezért az a bizonyos plusz fél pont. Az október 26-ai, Angelus Apatridával közös magyar koncert pedig garantáltan hengerel majd.
Hozzászólások
Mindkét írásmód helyes.