Komoly pezsgés érzékelhető az éterben az utóbbi időben a kaliforniai Dirty Honey körül. A zenekart még éppen nem kiáltották ki messiásnak, de ott figyelnek a „reménybeli nagy ígéret" feliratú dobozban, mint akiktől akár még nagy dolgok is érkezhetnek a jövőben. Ez itt mindenesetre az első teljes nagylemez a bandától a 2019-es debütáló EP után – a magam részéről korrektnek és feelingesnek hallom a végeredményt, szívesen is hallgatom, de a szuperlatívuszokat azért semmi sem indokolja.
Csalogató a Dirty Honey kapcsán a Greta Van Fleetet emlegetni, hiszen nagyjából hasonló az alaprecept. Először is adott négy fiatal srác – mármint nem abban az értelemben, ahogy a rockszíntéren manapság a bőven negyvenes tagokból álló zenekarokat is divat kétségbeesetten és szemellenzősen lefiatalozni, hanem tényleg fiatalok, huszonévesek. Aztán adott mindehhez a '70-es évekre hajazó zene meg az ahhoz passzoló imázs. És akárcsak Kiszkáéknál, adott a dalszerzői tehetség is. Eredetiség dolgában viszont már ők sem állnak túl jól. Ami – mint azt a The Battle At Garden's Gate-nél már leírtam – szerintem nem baj, ha a zene rendben van, de garantáltan kódolja magában a köpködéseket is a hype mellé. Vagyis ez itt egy újabb szégyentelen retro-hardrocker alakulat, akik negyvenöt-ötven évvel ezelőtti panelekből dolgoznak, de kétségtelenül van hozzá érzékük.
A konkrét dalokat tekintve is akadnak komoly áthallások a Greta Van Fleettel, de nem hozzájuk állnak a legközelebb. Nekem elsőre két dolog jutott eszembe a Dirty Honey muzsikájáról. Az egyik, hogy kábé ilyen lenne a Rival Sons, ha a Led Zeppelin helyett inkább a korai Aerosmith hatása dominálná a lemezeiket. Vagyis bőven van a muzsikában Zeppelin is, de már inkább származtatott módon: itt inkább a Jimmy Page-ék és a többi angol pionír nyomdokain beindult klasszikus amerikai rockbandákat érzem meghatározónak. A másik, hogy ennek szellemében néhol egészen hasonló megközelítéssel dolgoznak, mint az egyetlen kiváló, 2004-es lemez után sajnos megrekedt és szétesett Silvertide. Bár Nick Perriékkel ellentétben a Dirty Honey-nál is több helyen emlegetett AC/DC-t a magam részéről annyira nem érzem konkrétnak, maximum elvétve. (Meg ott azért összességében erősebbek voltak a nóták.)
Ezen túlmenően nyilván ki lehetne analizálni, hogy melyik riff, átkötés, groove, dallamfoszlány Aerosmith, melyik Bad Company és melyik Montrose, de olyan nagyon sok tetejét nem látom ennek. Főleg, hogy ugyan a megközelítés egyértelműen a '70-es éveket idézi, itt-ott azért a fentiek későbbi követői is visszaköszönnek. Hogy mást ne mondjak, John Notto gitársoundjában és ritmus-, illetve szólójátékában például Slash is elég egyértelműen benne van, máshol meg néhány harsogva károgó, fekete varjú röpköd az ember lelki szeme előtt. Marc Labelle hangfekvésében kétségtelenül nem kevés Plant rejlik, dallamaiból azonban Steven Tyler is legalább ennyire kiinteget, de összességében erőteljes, hajlékony, kellemes hang, szóval ha a színpadon is kellően karizmatikus, sokra vihetik még vele. És mindezt kellően telt, korszerű, de természetes hangzással tálalják, szóval nem érheti szó a ház elejét. Ja, és még valami: sok hasonszőrű bandára jellemző a retrózás mellett egy határozott korszerűbb, füstösebb, ha úgy tetszik, alterosabb íz (a Gretára is), a Dirty Honey viszont többnyire mentes az ilyesmitől.
Mindössze nyolcdalos és 29 perces a csapat első nagylemeze, és nagyjából mindent leírtam róla eddig, amit tudni érdemes róla. Az már egyéni ízlés kérdése, hogy a California Dreamin', a Tied Up, a Gypsy vagy a nagyon Aerosmith-ízű Another Last Time lesz-e a kedvenced róla, ha bírod az ilyesmit. Mivel a dalok jók, nekem így, a nyár közeledtével, az első tényleg igazán meleg 2021-es napokon jól csúszik ez az album: nem kell rajta nagyon gondolkodni, de autóvezetéshez, kerti molyoláshoz például tökéletes aláfestés.
Hozzászólások