Shock!

A Greta Van Fleetet egyaránt kikiáltották az elmúlt években a rockzene megmentőjének és nyomorba döntőjének, citálták őket bizonyítékul arra, hogy a műfaj sosem hal meg, illetve arra is, hogy soha korábban nem volt még olyan mély válságban, mint manapság. Nem szeretném eldönteni a kérdést, főleg, hogy mostanra – a banda körüli őrülettel együtt – némileg csitulni látszik az értelmetlen vita, és borítékolni merem: a következő albumra ha nem is teljesen, de javarészt el is ül majd. Amúgy is idegesít, hogy állandóan mindenki mindent meg akar fejteni meg ki akar elemezni, miközben ez itt azért baromira nem agysebészet, hanem pusztán rockzene – annak is ráadásul a kábé ötven évvel ezelőtti formája. Valahol komikus is, hogy ekkora indulatokat képes kavarni, miközben már a 21. század egyötödét magunk mögött hagytuk...

A nagy kérdésre persze ezúttal is határozott IGEN a válasz, a Greta Van Fleet továbbra is a Led Zeppelin nyomdokain alkot. Mivel a srácok még mindig pimaszul fiatalok, nem akarom feltétlenül borítékolni, hogy ez most már mindig így marad, de azért jó esélyt látok a dologra, méghozzá okkal. Ez pedig nem más, mint hogy hallhatóan ez a vonal van a vérükben. Lehet köpködni, epét hányni, hogy eredetiség így meg úgy, de tényleg mindenáron ez lenne itt a lényeg? Nem kérdés, hogy ez a csapat zsigerileg érzi ezt az irányt, és tudnak dalokat írni. Mint ahogyan tudott dalokat írni a maga idejében a Kingdom Come is, hiába kísértett minden egyes hangjukban a Zeppelin szelleme. De nyugodtan idecitálhatom akár az Airbourne és az AC/DC példáját is. Nekik szabad, tőlük menő, a Greta Van Fleetnek meg a kurva anyját, amiért zeppelinesek? Amit az egyik zenekartól megsüvegelendő kikacsintásnak, főhajtásnak, az örökség autentikus továbbvitelének veszünk, az vajon miért minősül főbenjáró bűnnek a másiktól? Abba pedig inkább bele se menjünk, mit mondott volna a Zeppelin eredetiségéről Willie Dixon meg még jó néhány vén blueslegenda, mert én sem szeretnék elindulni a rossz párhuzamok meg a demagóg összemosósdi irányába...

Mint írtam, a Greta Van Fleet tud dalokat írni, és nem érzem lélektelennek sem a dolgot, innentől az a kérdés, önmagában hogy áll meg a lábán a csapat második teljes albuma. Egyfelől köszöni, jól – a csapat ismét összerakott egy penge hangzású, mai erővel megdörrenő, de mélyen a '70-es évek elejének szellemiségével átszőtt nagylemezt, ebben nincs hiba. Kezdéshez képest meglepően andalgósan – de azért nagyon zeppelinesen – indítanak a Heat Above-val, de aztán jó ismerősként veri hátba az embert a klipdalként már szép karriert befutott, autóvezetős, napfényes hangulatú My Way, Soon, és innentől cseppet sem nehéz ráhangolódni a Kiszka tesók hullámhosszára. Főleg, hogy utóbbi dalban például a Zep mellett elég erősen benne rejlenek az említett hőskor klasszik amcsi rockmuzsikái is, vagyis senkinek se legyenek kétségei, tudják ezek a kölykök rendesen a teljes tankönyvet, és nem kizárólag Plantből és Page-ből készültek fel. Amit ezúttal gyengébb pontnak érzek, annak sincs semmi köze a Zeppelin-hasonlóságokhoz: ahogy haladunk előre, egyszerűen túl sok a The Battle At Garden's Gate-en a lassú hangulatszerzemény, és ehhez képest aránytalanul hosszúra nyúlik a 63 perces játékidő. Magyarán szólva, befárad a végére a műsor, ha egyvégtében hallgatod.

Van értelme elemekre szétszálazni ezt az anyagot? Szerintem nincs sok, de ha ki kell emelnem pár csúcspontot, a pörgősebb témák közül a nagyon bonzós ritmusokon nyugvó Built By Nations vagy a bluesos, zsíros, erős refrénnel ellátott Caravel mindenképp közéjük kívánkozna. A számos álmodozós, csillagbámulós elszállás közül pedig a szép felépítésű Broken Bellst, illetve a pikáns módon nem kicsit Kingdom Come-osan zeppelines Age Of Machine-t emelném ki elsőként, ezek baromi jól megírt dalok, tényleg nincs mit vitázni rajta. Lehet, hogy fikarcnyi eredetiség sem szorult beléjük, de aki ezekből sem hallja ki a dalszerzői tehetséget, azt vagy a rosszindulat hajtja, vagy szimplán süket. De a ködösebbre, alterosabban korszerűbbre vett Stardust Chords már annyira nem az esetem, a The Barbarians, a Trip The Light Fantastic és a The Weight Of Dreams ringató tempók hátán hömpölygő záróhármasa pedig tényleg sok a végén egyben, ráadásul utóbbi majdnem kilenc perc. És mire idáig eljutunk, már eleve nem kevés lassú pillanaton vagyunk túl, szóval az arányok tényleg megborultak kissé.

A dalok tehát ezúttal is jók, de közben néha-néha azért szertefoszlik a hallgató figyelme, így komplett nagylemezként tekintve nem kiütéses győzelem a Greta Van Fleet kettes albuma. Legközelebb szívesebben hallanék a csapattól egy rövidebbre, szikárabbra, pörgősebbre vett gyűjteményt.