Shock!

Kissé pikáns, hogy pont az Evolutionnel szakadt meg a Disturbed rekordszériája az amerikai listákon, ha ugyanis ez az anyag is képes felkapaszkodni a Billboard Top 200 csúcsára, David Draimanék befogták volna a Metallicát hat zsinórban listavezető stúdiólemezzel. Pedig a csapaton biztosan nem múlt semmi: az új albummal teljesen nyilvánvalóan megpróbálták áramvonalasítani magukat egy cseppet, nyilvánvalóan a legutóbbi Immortalized The Sound Of Silence feldolgozásának elképesztő, megdöbbentő, kolosszális, frenetikus satöbbi-satöbbi sikere után. És ugyan az a bizonyos negyedik hely is szép, biztos vagyok benne: sem ők, sem a Warner fejesei nem erre gyúrtak előzetesen...

Az „áramvonalasítás" kifejezés ebben az esetben tényleg jól fedi a lényeget, mert a Disturbed veleje nem veszett el, de az Evolutionön letisztultabb, barátságosabb, rádióbarátabb a banda hangzása, mint valaha. Mindez szerintem nem igazán vált az előnyükre, viszont emellett sem venném el tőlük, hogy a kis előzetes matekozás azért más előjelű változásokat is hozott: a korábban sokszor nagyon sematikusan gondolkodó, emiatt egy teljes lemezen keresztül nem mindig kellően érdekfeszítő banda sosem volt még ennyire változatos. Vagyis ami elment a réven, bejött a vámon. Vagy csavard vissza a mondást ízlésed szerint, hiszen most is minden csak attól függ, honnan nézzük. Illetve egyvalami talán mégsem: noha a cél valami ilyesmi lehetett vele, teljesen egyértelmű, hogy ezt az albumot tíz év múlva nem fogjuk a Disturbed fekete lemezeként emlegetni.

A törekvéseket már a nyitó Are You Ready is napnál világosabban mutatja. Mind a nóta felépítése, mind dallamvilága védjegyszerű, csak éppen minden korábbinál elektronikusabb, kevésbé harapós a hangzás, kicsit még Draiman pár évvel ezelőtti Device projektje is beugrik róla ebből a szempontból. Eszemben sincs elvitatni a dal minőségét, rendesen megírták, odarakták, de nekem bizonyosan jobban tetszene némileg arcbamászóbb gitárokkal. És ugyanez az érzés a súlyosabbra vett témáknál is végig ott kísért, ugyanis Kevin Churko ezekben is kevesebb kakaót tolt Dan Donegan hathúrosára, miközben maguk a nóták igenis igényelnék a zúzósabb gitárokat. Az In Another Time masszívabb, üveghangos riffje például önmagában nagyon is impozáns, a refrént is szépen elkapták, de valahogy végig olyan érzésem van, mintha egy plexifal mögött ülve hallgatnám a négyest. Szinte kedvem lenne rájuk kiabálni, hogy baszki, csapjatok már bele végre... De itt most egyértelműen nem az volt a cél, hogy lerepüljön a hallgató feje. Ami nem baj, csak akkor vagy elképesztően-kivételesen-kiugróan bivalyerős dalokat kell írni, vagy még radikálisabbra kell venni a váltást. Itt sajnos egyik sem valósult meg: ezek korrekt Disturbed-szerzemények, de korántsem forradalmiak egyik tekintetben sem.

A No More mansonosan tapsolós ütemű rockdiszkójára, a Stronger On Your Ownra vagy a Saviour Of Nothingra ugyanaz áll, mint az említett tételekre: dalként igazából nem tudok beléjük kötni, de valahogy túl udvariasak, túl visszafogottak, sokkal hatásosabbak lennének a régebbi arányokkal. Még a The Best Ones Lie-nál jön át leginkább Donegan hangszerének ereje, és egyben talán utóbbi a lemez legerősebb témája is. Nem a ritmusgitárok megszelídítése ugyanakkor a címben is meghivatkozott evolúció egyetlen jele. Draiman barátunk szintén többet énekel ezen az albumon, mint Disturbed-lemezen valaha, a jellegzetes szóköpködősdi csak nyomokban üti fel a fejét a dalokban, úúú-wáháháhá-uooohh-hooooohh majomhuhogás pedig ezúttal egyáltalán nincsen. Ez nem probléma, mert David végig nagyon jól énekel, azt viszont például kifejezetten sajnálom, hogy Donegan remek szólói sem állnak annyira fókuszban, mint amennyire minőségük alapján megérdemelnék. És ha mindez nem lenne elég, a lemez tízdalos alapkiszerelésére nem kevesebb mint négy (!) balladát pakolt fel a zenekar. Esküszöm, hogy nem vagyok a lassú számok ellensége, de ez így egyértelműen sok, és felborítja az egészséges arányokat, pedig önmagában az A Reason To Fight, a Hold On To Memories, a Watch You Burn és az Already Gone is kellemes. Sőt, a Watch You Burn kimondottan csúcspont, Draiman pedig mindegyikben óriási teljesítményt nyújt. De mindent elárul az aránytévesztésről, hogy a tizennégy tételes deluxe verzión már összesen hat líra szerepel, az egyik természetesen a The Sound Of Silence koncertváltozata, a biztonság kedvéért Myles Kennedyvel megerősítve, hogy garantáltan kiszakadjon az összes könnyzacskó. Oké, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, de ez így már-már szinte nevetséges túlzás.

A Disturbed elég nyilvánvalóan és szívesen költözne most már az arénáknál is nagyobb helyekre, ez az album azonban érzésem szerint aligha lesz az újabb bakugrás katalizátora, és a kezdeti eladási eredmények tükrében nem vagyok egyedül ezzel a vélekedésemmel. Davidék megpróbáltak kommerszebben, rádiósabban szólni, ami sikerült is, de a bőrükből igazából nem tudnak közben kibújni. Mindez azt eredményezte, hogy maguk a dalok összességében nem rejtenek több slágerpotenciált a korábbi, agresszívebbre vett sikernótáiknál, csak éppen habosabban szólnak. Ez pedig így kicsit „se hal, se hús” effektust hozott, még akkor is, ha önmagában nézve profi munka az Evolution. Mivel alapvetően kedvelem a bandát, végső soron el is vagyok vele, de bizonyosan nem ez lesz tőlük a kedvencem hosszabb távon, és szerintem neked sem.