Gyerekjáték volna annyival elintézni a hazánkba készülő Don Dokken énekest és társait, hogy ők is már csak egy lejárt lemez a nyolcvanas évekből, én annál dicséretesebbnek tartom, hogy az 1995-ös újjáalakulás óta folyamatosan dolgozik a banda. Ma már nem övezi minden lépésüket az az őrületes média-felhajtás, mint a Tooth And Nail, Under Lock And Key, Back For The Attack albumok idején és hát a mostani Dokken zenéje sem ugyanaz, mint akkoriban.
A visszatérő Dysfunctional sem volt egyenes folytatása a fenti három sikerlemeznek, persze Don hangja, előadásmódja révén a folytonosság megmaradt. Úgy gondolom, végérvényesen kijelenthetjük, hogy a Dokkentől már nem az In My Dreams vagy a Kiss Of Death dalok folytatására kell számítani, hanem annak kell örülni, hogy némileg módosult formában, de továbbra is a tőlük várható igényes, dallamos hard rock stílusban hozzák a minőségi anyagokat (és hogy végre ismét az öreg kontinensen turnéznak). Számomra ez így őszinte tőlük...
Elvileg a Long Way Home cím is azt sugallhatná, hogy itt valami visszakanyarodás-féle következik a régi dolgokhoz, pedig nem, a négyes ezúttal is következetesen kitart a '95-ben megkezdett út mellett. Egészét tekintve ezt a korongot kiegyensúlyozottabbnak érzem az előző Erase The Slate-nél, amellyel lényegében a túlzottan elvont, "kísérleti" Shadowlife tüneteit igyekezett kikezelni Doki bácsi. Nem egy bevadulós lemez, nem is annak készült. Sokkal inkább egy érett, művészi, helyenként elmélkedős és végig teljesen élvezetes dalgyűjtemény a LWH. Vannak kemény nóták az albumon, mint pl. az indító Sunless Days, de ezekben is megbújik egyfajta melankolikus érzés. Aki emlékszik az olyan 80-as évekbeli szerzeményekre, mint a Will The Sun Rise?, az tudja, miről beszélek. Ugyanezt a borús feelinget viszik a Magic Road és a tempós Under The Gun nótákba Don dallamai, a sulykolós You meg King's X- illetve Alice In Chains-jellegű vokálokat rejt. A laza Everybody Needs (To Be With Someone)-ben ez odáig fokozódik, hogy egyenesen Beatles-szerű a vokálmunka, a vonósokkal színesített Little Girl pedig zeneileg is a meditatívabb Lennon-McCartney témák hangulatát eleveníti fel.
Legutóbb a lírai próbálkozásokat kimondottan szürkének tartottam. Ezúttal az akusztikus gitáros-zongorás Goodbye My Friend mozog ugyanezen a "kellemes, ám nem túl jelentőségteljes" vonalon, a There Was A Time olyasmi, mint egy old school Dokken rocknóta ilyen csendes, finom kis balladává átgyúrva, míg az I've Found megint csak erősen Beatles ízű. Van egy feldolgozás is a lemezen, a Heart Full Of Soul határozottan a régi idők popzenéire emlékeztet, bár az eredeti előadót nem ismerem. Mint már kiderült, George Lynch sem pótolhatatlan, az ő helyén most a volt Europe gitáros, John Norum penget és szólózik nagyokat (Don szólóalbumán is játszott anno), az új bőgős Michael Schenker és Yngwie Malmsteen egykori kísérőzenésze, Barry Sparks (elődje, Jeff Pilson jelenleg jól elvan az Underground Moonnal), a negyedik tag pedig természetesen Mick "Wild" Brown dobos. Ők négyen összehoztak egy olyan albumot, amelynek erényei nem válnak egytől egyig nyilvánvalóvá pár hallgatás után, jóllehet nem valami megfejthetetlenül bonyolult muzsikáról van szó. Ha azonban utána is hagysz még neki időt, garantáltan be fog érni nálad!
Jó lenne, ha a május 30-ai bulira sikerülne előcsalogatni mindenkit, aki valaha Dokkent hallgatott és/vagy hallgat ma is. Ahogy mindenki mást is, aki szereti a stílust, és tisztában van az általa képviselt abszolút időtálló értékekkel.
Hozzászólások