Shock!

A feketezajos tapasztalatok okán egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy hazaérve alaposabban is megvizsgálom a temesvári Dordeduh életművét – több okból sem volt vele nehéz dolgom. Egyrészt a Negură Bunget 2009-es kettéosztódásából életre kelt brigád lemezen is pontosan olyan vonzerővel hallgattatja magát, mint élőben, másrészt a teljes diszkográfia mindössze egy (bemutatkozó) EP-t és két teljes értékű albumot számlál. Utóbbiak kiadása között csaknem egy évtized telt el látszólagos tétlenségben, amelynek oka a családi kötelezettségek környékén keresendő. Az idén tavasszal kihozott Har mindenesetre roppant elegáns, fajsúlyos üzenet Hupogrammosék visszatérése kapcsán, amelyben minden megvan, amiért annak idején kedveli lehetett ezt a bandát (vagy régebbről a Negură Bunget gitárcentrikus dolgait). Ha azzal a klisével hozakodunk elő, hogy az eltelt időben a Dordeduh tökéletesítette a maga világát, ezzel a kijelentéssel sem tévedünk nagyot, hiszen a maga módján a Har szinte tökéletes.

Eleve bizalmatlanul viseltetek minden olyan képződmény iránt, amelynek környékén felbukkan a folk metal szókapcsolat, és ezt a sztereotipikus viszonyt nem kevés kellemetlen tapasztalat erősítette meg bennem az évek során. Természetes, hogy így időnként a stíluskonform, mégis minőségi munkák is elmennek mellettem, így történt ez a Dordeduh esetében is. A skatulyázók hivatalos állásfoglalása szerint a zenekar atmoszférikus black/folk metalt játszik, amelyek közül az előbbit, az atmoszférikust találónak is érzem, a többivel vitatkoznék, ha éppen lenne hozzá kedvem. Inkább úgy fogalmaznék (és ez szerintem a főszereplők tetszését is elnyerné), hogy a metál bármely ágáról érkezettek számára rejthet élvezetes pillanatokat a Har, illetve a Dordeduh, talán csak az extrém szélsőségek kedvelőit leszámítva. Az igazán nagyok sajátja, amikor a zene súlyosságának hangsúlyozásához nincs szükség verejtéken csúszva előállított, sokkoló adalékokra, és a mázsás súly pusztán a megteremtett atmoszféra velejárójaként érkezik.

Ahogy röviden már említettem, Sol Faur és Hupogrammos hallhatóan nem tervezett be zenei kísérleteket a Harra ráfordulva, amit itt hallunk, a Dar de duh debütalbumon megvillantottak nagyjából logikus folytatása. Mivel pedig alapvetően két gitárosról van szó, a zene kicsontozásával, kerekebbé formálásával egyidejűleg (még) hangsúlyosabbá vált a hathúrosok szerepe. Itt még véletlenül sem nádi hegedűvel, rosszabb esetben szintetikus megoldásokkal felhabosított közhelyekkel próbálják eladni nekünk a műsort, a két multiinstrumentalista vezér és a megalázóan feszes ritmusszekció ma már extra meghívottak szerepeltetésére sincs rászorulva. A muzsika így is kellően színes, nem is elsősorban a továbbra is előszeretettel használt, a Dordeduh afféle védjegyének is számító cimbalom eltéveszthetetlen jelenlétére utalok ezzel, hanem a remekül (ki)használt két gitárra, és mindenekelőtt a gyönyörűen kidolgozott, markáns dallamos és durva vokálra, amelynek az anyanyelvi szövegek kölcsönöznek extra „bájt".

Arra a szerencsés tapasztalásra alapozva, hogy a Dordeduh élőben is képes az itt hallottakat hozni, továbbá a Harra a maguk „slágerét" is megírták a gyanútlanokat azonnal beszippantó Descânt képében, nem nagyon maradt olyasmi, amivel kapcsolatban kötözködni lehetne. De nem is szeretnék, ez nem az az eset. A Dordeduh nem hajszol katarzisba, itt sokkal inkább a hangulatteremtés az eszköz – és a cél is egyben. A Har az idei év egyik nagyszabású meglepetése.