Shock!

Heten vannak, svédek és egy görcsös öreg fa, alatta síró kőangyallal díszíti a borítót (ami egyébként Travis Smith műve, szóval biztos szép a belső is). Továbbá gondolom, hogy a zenekar neve mindenkinek, aki nem a Nightwish miatt ment először szegecsboltba, a Paradise Lost 1995-ös alapvetését juttatja eszébe. No, fentiek ismeretében szerintem mindenki sejti, hogy itt nem a Backyard Babies-féle party rock and roll fog szólni. És lőn...

Biztos voltam benne, hogy a lemez eső- és dörgéshanggal fog indulni. Bár az ötlet elég elcsépelt, főleg a sötétebb műfajok kedvelt kelléke, de ez még rendben, az album címét tekintve szinte kötelező. Nevezzük hangulatfestő, koncepciózus intro-nak. Szóval elsiklunk efelett is, és változatlanul érdeklődve várjuk, hogy mi lesz ebből...

Megszólal a gitár, kellemes dark-doomos hangzatokat építgetve, de a szenvedős és mesélős versszakok annyira egyértelműen az Anathema - Silent Enigma és a My Dying Bride - The Light at the End of the World dalaiból lettek össze(har)ácsolva, hogy az már pofátlanság. Eleve, énekes-monológos barátunk orgánuma, hangsúlyai és szókincse is az említett csapatoktól vannak kölcsönben. Néha-néha hörgésre is vetemedik (és ha jól hallom, egyszer éppenséggel azt, hogy "Opium", már csak a szép portugál akcentus hiányzik, hehe), és pont, mikor már valami változást vártam, menetrendszerűen érkezett a honlapon található képek szerint viszonylag csábos Lisa Johansson (mellesleg van még Ericson, Jacobsson, Torstenson és Karlsson is a bandában) fátyolos tündérhangja. Azonnal a Velvet Darkness They Fear korszakos Theatre of Tragedy hangulata sejlett fel, és meg is maradt végig a kereken egy órás lemezen. A lassú, visszafogottan építkező témák közé néha bemászik egy-egy a névadó Lost albumot vagy a Katatonia munkásságát idéző riff is, mint pl. a kezdő Scenery of Loss-ban, mikor a kimért sika-riffre egy kellemes női énekdallam jön be kb. 5:30-nál, az aránylag vontatott nóta első maradandó pillanatát szolgáltatva.

Szerencsére a banda szövegvilágában és kiállásában is próbál művészi lenni, szóval egyikük sem képzeli magát élőhalottnak vagy vámpírúrnőnek, és bár nem mutattak semmi extrát, de az Expostulation (megpusztulésön?) című hangulatos kétperces átvezető után következő Heaven Laid In Tears szépen fokozódó-bontakozó lírikus refrénje elég fogós, zúzni és szomorkodni egyaránt lehet rá, amire a lemezzáró negyedórás Death, Come Near Me is kiváló példa.
Nem tudom, hogy érdemes-e tovább elemezgetnem a svéd gót-doom üdvöske lemezét. Eredetiség, új ötletek és világmegváltó szándék nélkül vágtak neki a muzsikálásnak, kb. 10 évvel ezelőtti kedvenceik (és kedvenceim) nyomdokán. Logikus, hisz azok legtöbbje már rég túllépett akkori önmagán, sokan el is veszve a régi rajongókat, így a Draconian sokak számára lehet azzá, ami nekem annak idején pl. a Headstones-os Lake of Tears volt.

Mivel az ilyen tényleg ortodox megközelítésű zenéknek (szóval semmi dobloop, sampleres puttyogás) most nincs igazán szezonja, és nincs ellenemre semmi igényesen tálalt muzsika, továbbá a fent említett "ötletgazdák" klasszikus lemezei mind itt figyelnek a polcon, a Draconian is pozitív elbírálásban részesül.