Shock!

Szinte minden évértékelőmben leírom, hogy epekedve várom az olyan lemezek felbukkanását, amikre abszolút nem számítok, csak simán megérkeznek, és levernek a lábamról. Nos, itt is van az első idei versenyző ebben a kategóriában a skót Dvne műhelyéből. Persze találkoztam már az eddig néhány EP-t és egy teljes nagylemezt megjelentetett banda nevével, de itt és most ütött be nálam a sztori. Nem meglepő, hogy a Metal Blade is fantáziát látott bennük, bár meg kell mondjam, a zene stílusa alapján az ember inkább a Relapse képbe lépését várta volna. Mindegy, a csapat baromi jó, az Etemen Ænka pedig az év egyik legjobb lemeze eddig. Még úgy is, hogy tökéletesnek azért nem nevezném – de remélhetőleg a következő albumuk már az lesz.

Ha konkrét nevekkel kellene érzékeltetnem, miben utaznak az edinburgh-i srácok, mindenképpen a Mastodont és a Baronesst hoznám fel. Mind a zenekar által megteremtett hangulat, mind a konkrét témák szintjén teljesen egyértelmű a két georgiai banda hatása, vagyis súlyos, de komplex és összetett, monumentális-epikus, az emberre rátelepedő atmoszférájú muzsikáról beszélünk. Emellett még nyilván más nevek is felrémlenek az album hallgatása közben (egy kis Tool itt, csipetnyi Inter Arma ott), de nyugodt szívvel mondom: ha vonzódsz Brent Hindsék és John Baizley-ék muzsikájához, mindenképp tegyél velük egy próbát.

A Mastodon említése mindjárt a nyitó Enûma Eliš hallatán adja magát. Nemcsak a gigantikus, a hallgató fölé tornyosuló riffszörnyetegek idézik meg az atlantaiakat, hanem még Dudley Tait pörgetései is nyíltan Brann Dailorra hajaznak. Nyilván rengeteg Mastodont hallgattak a srácok, ez nem is kérdés... Viszont mastodonosan megszólalni eleve feltételez egy bizonyos szintet, másrészt attól azért messze vagyunk, hogy kópiának vagy klónnak bélyegezzük a bandát. Például a lemezre bevett teljes állású billentyűs hölgy, Evelyn May témái helyből kölcsönöznek a Dvne muzsikájának annyi pluszt, amitől máris kézzel fogható a differencia, és a leheletfinom akusztikus blokkokat, betéteket, illetve a dallamos énektémákat is más megközelítéssel tálalják. És aki olyan dalt képes letenni az asztalra, mint a másodikként érkező Towers, azzal igazából akkor sincs kedvem kötözködni, ha teljesen egyértelműen kitapinthatók a hatásai. A kilenc perc fölé kúszó, összetett, ám a dalformát végig tartó, számos részletével egyből a fülbe ülő számot teljesen nyugodt szívvel merem akár mesterműnek is nevezni, és az album csúcspontját jelenti számomra.

A lemez 67 perces, vagyis nem rövid, de brutális sűrűsége, a számokba kódolt rengeteg információ ellenére is hallgattatja magát. A sokszor spontán módon jammelős érzetet keltő, ám valójában roppant tudatos és kiérlelt jelleg – ez is mastodonos vonás ám... – hatására újra és újra a lejátszás gombra viszed az egeret, nem nagyon lehet szabadulni a hatás alól, pár hallgatás után rátelepszik az emberre az Etemen Ænka, és fűti a vágy, hogy újra hallja, hogy minél jobban kiismerje. És az olyan nótákra tényleg nehéz nemet mondani, mint a melodikus blokkok mellett pusztító, radírozó stoner/sludge-riffeléssel is operáló Omega Severer, netán a tagadhatatlan Leviathan-feelinggel támadó, kettes számú kedvenc Mleccha. De a leghosszabb Satuya grandiózus eposza sem semmi a műsor legvégén.

Hetek óta pörgetem a lemezt, és lenyűgözőnek találom, nem tudom megunni, két okból azonban mégsem adok maximális pontszámot. Az egyik mindenképpen az említett Mastodon- és Baroness-rokonság, ami, mint említettem, nem baj, a zene ereje feledteti még a legegyértelműbb áthallásokat is, legközelebb azonban mindenképpen szeretnék még több egyediséget, még sajátságosabb húzásokat hallani a Dvne-tól. A potenciál kétségtelenül megvan bennük ehhez. A másik, hogy a dallamos énektémákon mindenképpen acélosítaniuk kellene, mert Victor Vicart és Dan Barter gyilkos gitárduója ezen a téren sokszor még nem tudja maradéktalanul megvalósítani, amit kitalált. Az említett Mlecchában tökéletesen működik a dolog ezekkel a minimáleszközökkel is, de a Court Of The Matriarchban például már rezeg a léc, még ha a kavargó riffelés gyorsan feledteti is a bizonytalanságokat. Aztán persze rámondhatjuk erre, hogy kicsit a Mastodonnál is köhécselt a gépezet, amikor még csak óvatosabban próbálkoztak a melodikus vokalizálással, sokaknak ott is szokniuk kellett azt a megközelítést, élőben pedig néha a mai napig alulmaradnak a csatában a saját dallamaikkal szemben. Mégis ők a Mastodon... Szóval drámáról nincs szó, de itt még bőven akad fejlesztenivaló. Két ambientesebb, lassabb hangulattételt – Weight Of The Heart, Asphodel – pedig húzhattak volna rövidebbre, de ez is inkább csak dalonkénti hallgatásnál jön elő, mert ha egyben pörög le a lemez, nincs velük gond.

Nem várt ínyencség tehát az Etemen Ænka, és már most ki merem jelenteni, hogy 2021 egyik leginkább figyelemre méltó kiadványa. Garantáltan hallunk még erről a bandáról.