Firkászi tevékenységem során egynéhány figura ilyen-olyan okokból vesszőparipámmá válik, ebből az állapotból pedig általában a Jóisten sem tudja őket kimenteni. Nos, az Eclipse motorja, Erik Martensson is ilyen szerepet tölt be nálam. Amint lehetőségem nyílik rá, rögtön belekötök valamilyen módon, szinte minden esetben a Frontiers Records általi túlfoglalkoztatottságát célkeresztbe helyezve. Félreértés ne essék, Erik egyáltalán nem ügyetlen fickó, sőt, kifejezetten komoly kvalitásokkal bír, a túl nagy dózis azonban mindenből és mindenkiből megárthat. Barátunk ráadásul sok esetben érezhetően ugyanazt a terméket igyekszik ránk tukmálni különböző cégérek alatt, ami azért valljuk be, egy idő után cseppet fárasztó.
Bár az Eclipse saját gyermek lévén azért mindig az összeszedettebb produkciók sorát erősítette, kissé már ezzel a projekttel kapcsolatban is elveszítettem a fonalat. Mindig nagyon korrekt módon megírt és fazonírozott muzsikákkal állnak elő, ám a menetrendszerűen kidobott albumok dalai sokszor mintha már nem is a művészi értelemben vett ihletettség, hanem a gyári futószalag termékei volnának. Ráadásul ezúttal is ragaszkodtak a szinte mértani precizitással kikalkulált kétéves időközhöz.
Ha fából faragott poénnal kívánnám érzékeltetni a helyzetet, úgy is fogalmazhatnék, hogy a Paradigm nem eredményezett paradigmaváltást. Vagyis ismét jönnek a patikamérlegen kimért, sarkos-szögletes középtempók, a tetejükben Martensson ezerszínűnek épp nem mondható, de technikailag mindig tökéletes szirénahangjával. A dolog ezzel együtt valamiért működőképesnek bizonyul, pedig most talán még a szokásosnál is rövidebbre fogják a témakifejtéseket. Talán épp abban rejlik a titok, hogy nem akarnak többet markolni a dalokban, mint amennyit elbírnak, és a produkció ezáltal kellőképp kompakt és dinamikus összképet mutat.
Az elmúlt húsz év tükrében mindenesetre már végképp úgy tűnik – ha korábban netán még fűztél volna hozzájuk ilyesmi reményeket –, hogy az Eclipse épp soron következő albumán semmiképp sem formabontó megfejtéseket vagy agyafúrt témázgatásokat érdemes keresni. A verze-refrén tengely körül forgó dalkonstruálás viszont hallhatóan továbbra is professzionálisan működik Martenssonék műhelyében. Ez pedig nálam – már korábban említett fenntartásaimon túl – önmagában képes elvinni a hátán a lemezanyagot. Nyilvánvaló, hogy sem a már-már primitív módon csordavokálozásra ösztönző Viva La Victoria, sem pedig a Mary Leigh mézédes rockslágersémája nem fogja átírni a műfaj történelmét, én azonban mindkettőt megvettem, és nem szégyellem: jólesik őket hallgatni. Sőt, még azt is képes vagyok megbocsátani, hogy a United közösségtoborzó refrénje akár a közhely kifejezés illusztrációja is lehetne a szinonimaszótárban, az akusztikus gitáros lötyögéssel kísért verze pedig százszor inkább emlékeztet a Nickelbackre, mint saját magukra. A mainstream rockzene iránti fogékonyság ugyanakkor azért időről időre mindig előbukkant a felszín alól egy-egy korábbi munkájukon is. Szóval összességében tényleg nincs új a nap alatt, viszont ha szeretnél egyszerűen megpihenni a hétköznapi fáradalmak közepette, vagy épp azon tűnődsz, mivel tarthatnád magad éberen autóvezetés közben anélkül, hogy hazai rádió-kultúrsokk élményeket szenvedj el, ezen célokra mind alkalmas lesz a Paradigm.
Erik Martensson végtelenül kicentizett, paneles dalszerzői stílusáról alkotott véleményemet tehát a friss Eclipse-produktum sem változtatta meg, viszont mindezt kellőképp professzionálisan sikerült tálalni ahhoz, hogy akár még az ezerszer hallott motívumok hallatán is hagyjam magam becsapni. Folytatás két év múlva...
Hozzászólások
Ezzel vitatkoznék, pl a Spread Eagle új lemezét is ők adták ki, az pedig szerintem vitán felül minőségi munka. Van náluk persze egyfajta tömegtermelés is, de adnak ki jó dolgokat.
Ennek az az oka, hogy szerintem - és nemcsak szerintem - van egy vagy nem is egy jellegzetes Frontiers-típushiba, ami számos kiadványukra jellemző. Nekem egyébként tetszik még ezek közül is nem egy és nem két lemezük, sőt, kimondott kedvenceim is akadtak tőlük az utóbbi években is. A Devil's Hand jut eszembe elsőként, de az utolsó Jorn is baromira ott volt, sőt, a Ferryment is kimondottan szívesen hallgatom, pedig az még paneles is valamennyire. De hát sem az nem vitatható, hogy tömegtermelnek, sem az, hogy ezt számtalanszor ugyanazzal a kezdőcsapattal teszik: Del Vecchio, Karlsson, és igen, bizony Martensson is ide tartozik. Én egyébként valamiért totál immunis vagyok az Eclipse-re, pedig papíron baromira tetszenie kellene. De egyszerűen nem fogtak meg soha. (H.E.A.T dettó, pedig az nem is Frontiers.)
Idézet - Equinox:
Tény, biztos van ilyen, de jellemzően mindig ugyanaz a kritika a Frontiers felé, ennek meg a hangzásnak most van éle is egyébként (uzdom, a cikkben nem volt szó róa, h direkt szarul szólna)
Ne haragudj, de törzsolvasónkké nt és törzskommentelő nkként ezt most engedd meg a részemről: ez egy hatalmas hülyeség volt, és ha átgondolod vagy visszanézed akár csak az elmúlt egy-két év termését, te is látni fogod, hogy nem igaz. :)
Ismét hozza a magas színvonalat, én ebben a dallamos hard rock stílusban évek óta nem tudok ilyen (maga)biztos pontot mint az Eclipse (Bleed and Scream, Armageddonizer) .
Szerintem hatalmas ez a lemez, semmivel nem rosszabb mint a rosszdiú svéd hard rock glam stb (Crazy Lixx, új Backyard, HC SS és társaik) hullám futószalag (és egészen jó) lemezei