Az amerikai zenekarnak az idén látott gödöllői fellépése is egy kisebb csoda volt, ám a mostani albummal nyűgöztek csak le igazán a srácok!
Adott egy, a legképtelenebb váltásokkal agyontördelt, üvöltő énekkel is terhelt, nyers megszólalású metalcore (valóban legalább annyira fémes - Slayer, Pantera, Slipknot stb., mint HC-s) muzsika, az eddigi Eighteen Visions anyagokhoz képest valamivel csiszoltabb, átgondoltabb változatban, és ennyi vélhetően elég is lesz egy komolyabb világméretű áttöréshez - amellett, hogy a jelenkori színtér egyik legegyénibb hangzású csapata lett az 18V. Sikerült az eddig megszokottnál is jobb, durvább soundot kiügyeskedniük a stúdióban úgy, hogy a riffek horzsoló ereje ugyancsak átjöjjön.
A korábban eléggé monotonnak ható ordibálást pedig most olyan dallamokkal színesíti lépten-nyomon James Hart énekes, hogy öröm hallgatni! A címadó szám is erre a kettősségre alapul mindjárt az album elején és már itt bekövetkezik a totális agyeldobás. Aztán a "Let me be the one to breathe..." kezdetű sorok sem kevésbé felkavaróak a Gorgeous nótában (ezt a dobos Ken énekli). De ez még nem minden, mert az őrült vadulás okozta sokkot, ha kell, drum'n'bass-jellegű instrumentális átvezetéssel vagy egy szál akusztikus gitárra és énekre írt balladával enyhíti a csapat. A szintén lírai Love In Autumn egyenesen álomszerű lezárása a lemeznek.
Vendégként néhány ismertebb zenész is szerepel a Vanity-n, bár ez csak afféle kiegészítő infónak számít, hiszen a "jólfésült" rock n' roll arcokból álló Eighteen Visions eleve kitett magáért ezzel a koronggal. Ne tévesszen meg azonban senkit a tagok kinézete, se a rózsaszín (!) borító, mert a Barbie-stílusú csomagolás bizony a 2002. év egyik legsúlyosabb és legkülönlegesebb albumát rejti!
