Bevallom férfiasan, hogy az Ephel Duath mindeddig elkerülte a figyelmemet. Hiába járnak már harmadik albumuknál a taljánok, én maximum akkor találkoztam a nevükkel, amikor kritikákban, interjúkban hivatkozási alapul szolgáltak. Meg persze ismerem a név eredetijét is.
Az Ephel Duath ugyanis - mint az köztudott (Köztudott? Maga gúnyolódik velem, Safranek?! Jöjjön csak közelebb!) - annak a hegyláncnak a neve, amely Mordor éjfekete földjét öleli körül mindnyájunk kedvenc trilógiájában. Azok a bizonyos írások pedig olyanokkal említették együtt a bandát, mint pl. The Dillinger Escape Plan, Mastodon, Voivod, vagy éppen a Mr. Bungle. És ez voltaképpen helyén való is, hiszen itt is modern világunk rohanó őrületének megzenésítéséről van szó. Hívhatjuk matek metalnak, káosz metalnak, vagy akár jazz metalnak is a játékot, mindegy, a lényeg ugyanaz, mint mindig: jó legyen, oszt kész. És ez itt az.
Voltaképpen már akkor "el voltam kapva", amikor a New Disorder első, mélyen gyomrozó hangjai megszólaltak. Bivalyerős nyitó nóta, ráadásul ennek a felépítése áll legközelebb a szokványos dalszerkezethez. Itt ugyanis vannak vissza-visszatérő témák, valamint kevésbé tördelt és zaklatott, mint az album utána következő része. Tehát ha ez nem tetszik, akkor szépen ki is veheted a cd-lejátszóból a lemezt, mert ez bizony befogadhatóbb már nem lesz! Ezt jelzi a következő tétel is, aminél rendesen belecsapnak a lecsóba. Kb. három ritmusváltás/perc, néhol húsodba szögesdrótként vágó, máskor csak hányaveti módon odavetett gitárok, markáns, pattogó basszus, üvöltő, már-már károgó énekhang, és mindezek alapjául szolgáló feszes, precíz dobjáték lesz itt hallható, sokszor indusztriális felhangokkal, meg mindenféle hangmintákkal megbolondítva - kaotikus összevisszaságban. Őrült beszéd, őrült beszéd, de van benne rendszer. Az sem túl szokványos, hogy a három részre szabdalt Vector című opus egyes darabjait random jelleggel dobálták szét a korongon. Így eshetett meg az a csúfság, hogy a Vector, third movement a kettes, a Vector a hetes, a Vector, second movement pedig a nyolcas tétel lett. Ennek értelmét én sem látom, de hát a viccosztályon nincs is szükség okokra.
A legjobb egyébként a lemez közepe. Már a Few Stars, No Refrain And A Cigarette (ez is milyen cím már?) is szíven talált, de utána a Crystalline Whirl mindent visz. Nem is igazán tudom megfogalmazni, hogy miben jobb, mint a többi, talán összeszedettebb, vagy a sajátos hangulata, vagy a lezárásban hallható gitártéma miatt. A francokat, mindez együtt. Aztán a következő szám címében valaki hűvös tényállításként közli, hogy megölte Rebeccát, majd jön a lemez legvisszafogottabb, legnyugisabb (annyira azért nem) tétele, amiben pár másodperc erejéig még tiszta ének is felbukkan. Persze szépség az egy pöttynyi sincs benne, inkább vészjósló, vihar előtti csend ez. Pláne úgy, hogy a címből ugye már tudjuk, hogy Rebeccának annyi. Súlyos hallgatnivaló, annyi szent. Van itt még sok szép dolog, de ízelítőnek legyen elég ennyi. Szerencsére a lemez hossza is oké, negyven perc alatt marad, és ez így is van rendjén, hiszen bármennyire is tetszik ez az egész, egy ilyen nehéz zenét mondjuk hatvan percen keresztül hallgatni legalább akkora sokkot okozna, mintha arra kényszerítettek volna, hogy fülig érő szájjal tapsoljam végig a Megasztár döntőjét.
Tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta muzsika a keményzenén (amit ugye rétegzenének szoktak csúfolni) belül is csak egy szűk körhöz szól, de valahol ettől is hiteles ez az egész. És addig örüljünk, amíg így van, hiszen már látszódnak a jelei annak, hogy a lassan kifulladó metalcore hullám zenekarai közül sokan ebbe az irányba menekülnek a süllyedő hajóról. És isten mentsen meg minket attól, hogy ez legyen az új trend, mert ezt a stílust - bár elsőre lehet, hogy nem így tűnik - nagyon nehéz jól játszani. Az Ephel Duath pedig pont így tesz.
