Shock!

Az Evergrey nem várja tátott szájjal, hogy a sült galamb belerepüljön csak úgy, hanem megelőzi mindezt, elébe vág a dolgoknak - illetve a sikernek. Tudatosan építkezik a zenekar, mondhatjuk úgy is: megcsinálják saját magukat, illetve a zenekari atyaúristen, Tom S. Englund "csinálja meg" a zenekart.

Nyilván a többieknek is a nagyobb siker a céljuk, de érezhető, hogy itt közel nem az underground, kisebb klubos sikerekre hajtanak. Első körben szerződtettek egy producer/hangmérnök párost (Sanken Sandquist és Stefan Glauman) akik olyan előadóknál segédkeztek, mint Bon Jovi vagy a Rammstein, csak, hogy rockzenén belül maradjunk. Második körben erőteljesen faragni kezdtek saját zenéjükön: teljesen a háttérbe szorultak a billentyűk, illetve samplerként ízesítésként ott figyelnek néha, de aki a régi szintiszőnyeges, hangulatkeltős Evergreyre vágyik, az most csalódni fog.

A dalszerkezetek is egyszerűsödtek, vagyis tulajdonképpen a saját egyéni jegyeiket erősítették fel, eltüntették a kvázi-progresszivitást, rámentek az abszolút slágeres, fülbemászó refrénes, riffekben azért súlyoskodó témákra. Aki hallott már három Evergrey nótát, az az egész lemezt szeretni fogja, semmi újdonságot nem hoznak, a sajátos komor, mégis érzelemgazdag zenei világot mutatják be, Englund tipikus dallamaival. Ja, hogy ez az érzelemgazdagság a kis fájdalomtól a nagy fájdalomig terjed csak? Kit érdekel...

A dalok nagy része abszolút sláger, igazából inkább most az a bajom, hogy találtam néhány töltelékdalt, amivel nem tudok mit kezdeni, valami hiányzik belőlük. Ilyen a kicsit nyálba forduló Lost, illetve az In Remembrance is ott egyensúlyozik a giccs és az elfogadhatóság határán, és a The Dark I Walk Through is enyhén szólva olyan, mintha már hallottuk volna korábban tőlük, nem egyszer. Amit viszont eltaláltak nagyon, az a címadó dal, meg az At Loss For Words is tíz pontos, mint ahogy az Unspeakable is kiválóan dózerol.

Nekem a hangzással barátkoznom kellett, kicsit puhának éreztem, néha kevésnek találtam a zenéjükhöz illő dinamikát - meg lehet szokni persze, de a korábbi lemezek egyike-másika jobban bejött. Nesze neked, neves producer. Az eddigi remek dizájnnal bíró borítókat most felváltotta egy rémség: sikerült megalkotniuk az év legrandább, illetve legcikisebb frontképét.

Kicsit tartok tőle, hogy a nagy akarás miatt pont az fog elveszni a zenekarban, ami miatt különlegesek voltak eddig. Egyelőre ez a lemez nálam kevésbé talált be, mint a korábbiak - tartok tőle ez így is marad, ennek ellenére így is kedves hallgatnivaló lesz évekig.