Shock!

Ugyan ki ne érzékenyülne el, amikor megpillantja ezeket a derék, szőrös fiúkat, amint tunikában, mübűrmellvértekben, kellékkardokkal kezükben kaszabolják a levegőt halál metalt megvető bátorsággal, miközben főnökük eredeti montreali akcentusos tört latinnal üvölti bele a bizonytalanság csendjébe Rómába vetett igaz hitét? Engem lazán legyalult az Ex Deo, s bár az első albumra még nem igazán kaptam fel a fejem, a Caligvla az volt nékem, mint tavaszi zápor fűszere a zámai csatamezőnek. A 2012-es album csúcsdala, az I, Caligvla titkos kedvenc azóta is, és ezen a ponton kell megemlítenem, micsoda hatást váltott ki belőlem e zakatoló dítmetál-gyöngyszem vizuális változata. Komoly. A videót azóta is mindig újra megnézem négy sör elteltével, és a mai napig ugyanaz a tisztelettel vegyes döbbent röhögés vesz erőt rajtam. Olyan ez számomra, mint a merényletszámba menő Julianus barát című filmklasszikus, amelyben az általam rendkívül tisztelt Vikidál Gyula szájába adták ezt a mondatot: „Klastromot kívánnánk fundálni Fra Domenico regulái szerint." Ott a pont, bírd ki röhögés nélkül.

Bár úgy tűnik, most gúnyolódom, valójában nem. Eszem ágában sincs megbántani a plasztik rómaiakat, az istenekre mondom, nagyon is elhallgatom a zenéjüket. Csak az a látvány, csak azt tudnám feledni. (Itt jegyzem meg: hasonló jól szórakoztam világéletemben a fekete-fehér orcájú, csúnyán vicsorgó, ijesztgető északiakon, a zene jöhet, a kinézet pedig... no, hát ilyen is kell.) El is szomorított rendesen a hír, amikor a főállásban Kataklysm-frontember, Maurizio Iacono 2014-ben elásta a csatakardot, mondván, itt a vége, legalábbis örökre ideiglenesen, a legionáriusok befejezték.

Egy színfolttal kevesebb, gondoltam, sebaj, az I, Caligvla mindig velünk marad, de még annyi időm sem volt, hogy rendesen elgyászoljam a harcosokat, mert tavaly jött a hír, az Ex Deo visszatér, s ha lehet, még hentelősebb kedvében van, mint valaha. Köszönjük Mauriziónak, amiért nem bírt megülni a seggén. Így dübörgött be sorsunkba február idusán túl néhány nappal a The Immortal Wars, a promókban pedig csak úgy hemzsegtek az epikus és drámai jelzők. Magam részéről hiányoltam egy kicsit a himnikus és katarzis szavakat, de gustibus non est disputandum. A jó Maurizio még meg is fejelte ilyesmikkel: „a zene hatására pedig legszívesebben azonnal hadba vonulnál Róma nevében!" Teljesen igaza van, még most is érzem a bizsergő vágyat, hogy egy bazi nagy XIII-ast karistoljak magamba, Ave Róma, Ave Rajongók!

A koncepció ismét egy témakör, alapvetően a második pun háború köré fonódik, Hannibaltól az Alpokon átkelésen keresztül a zámai csatáig, s még azon is túl egy picit. Zeneileg sem bonyolították túl a dolgot harcosaink, az eddigi albumokon megszokott, rendkívül egyszerű, szimfonikus pácba áztatott, dallamokkal csapkodott death metal ez, olyan panelekkel és sémákkal, amelyek a könyökünkön jönnének ki, ha nem éppen egy csapat harci otthonkába bújt állat adná elő őket. Hasonló nóták sorjáznak egymás után, a nagyzenekart imitáló izék néha már többek, mint kellenének, és valljuk be, egy idő után Iacono hangja is igen egysíkú lesz a ménkű sok mérgelődéstől. Kiemelkedő a zámai csatáról szóló tétel, ennek zakatolása, nyugtalansága és jó arányérzékkel eltalált hangszerelése messze elkerüli az unalmas régiót, pedig titka éppen az egyszerűségében rejlik. Nem tudtam közben nem gondolni az I, Caligvla hasonló szerkesztettségére és felépítésére, hiába, az istenek nem csak elvenni tudnak, de adni is, ha éppen olyanjuk van.

Nem ragozom túl azt, amit nem lehet. Bátran ajánlom az albumot nem csak bőrfetisisztáknak, de mindenkinek, aki egy rendkívül könnyen emészthető, egyszerű, mégis hallgatható és szerethető anyagra kíváncsi. Mert az Ex Deo valóban szerethető, s ezt nem csekély részben köszönhetik ennek a kosztümös marhaságnak, amiben illegetik magukat. Komolyan. Lehet az ilyen csibészeket nem szeretni? Megvan a kép, ahogyan egy koncerten Dagenais odaüvölti Olinak a dobok mögé, hogy „Beaudoinius! Összébb térdeiddel, kicsúszott a mentula!" Magam sem tudom eldönteni, Iaconóék mennyire gondolják ezt komolyan, de mindegy is. Ha véresen, akkor azért, ha félig viccesen, akkor azért imádnivaló. A The Immortal Wars olyan, mint valami jutalomjáték pár nagy színésznek egy fingós-böfögős vígjátékban. Nem tudod nem kedvelni őket. S ne is kívánjunk ennél többet. Inter arma silent Musae.