Shock!

Ma már senki sem lepődik meg egy-egy újrafelvett régi lemez hallatán, de az efféle speciális anyagokkal azért alapvetően ingoványos talajra tévednek a készítőik. Persze akad rá példa, hogy még a vállalkozás eleve necces volta ellenére is jól sült el az újragenerálozás, a legkézenfekvőbb eset a Testamenté, akik a First Strike Still Deadlyvel tényleg új dimenzióba helyezték első két albumuk legjobb dalait, de ugyanígy a Destruction Thrash Anthems-e is tudott mit hozzátenni az alapanyaghoz.

Ehhez persze a modern, vastagabb hangzás mellett az is kellett, hogy mindkét lemezt lényegesen felkészültebb muzsikusok rögzítsék, mint az eredetieket. A Destructionéknek eleve volt honnan fejlődniük, a Testamentnél pedig ugyan már egész korán sem voltak pontossági és egyéb hasonló problémák, de a régihez képest fényévekkel előrébb járó ritmusszekció, a még megbabonázóbban gitározó Alex Skolnick és a korszerűbb, harapósabb megközelítés révén valóban sikerült olyan végeredménnyel előrukkolniuk, hogy tényleg csak azért szedem elő néhanapján az eredetieket, mert a First Strike-ra nem vettek fel róluk újra mindent. Aztán persze olyanok is akadtak, akiknek beletört a bicskájuk az újragondolásokba, mint például az Anthrax, akiknél a legjobb indulattal is csak felemásra sikeredett a The Greater Of Two Evils gyűjtemény.

Vajon van-e értelme újra felvenni a Bonded By Bloodot? – kérdezi világszerte minden Exodus rajongó néhány hónapja, mióta csak kiszivárgott, hogy Gary Holt és a banda jelenlegi felállása ismét nekiugrik a thrash műfaj egyik legalapvetőbb lemezének. Mert igaz ugyan, hogy az eredeti Bondedot néhány nap alatt, féktelen bulizás közepette rögzítette néhány alig huszonéves srác, de az az anyag igazából a mai napig simán megállja a helyét úgy, ahogy van. Nyilván nem szól olyan állat módon, mint mondjuk az utolsó három Exodus album, de a soundja mostani füllel hallgatva is teljesen vállalható, ráadásul zenészi kvalitások tekintetében a csapat mindenkori tagsága a kezdetektől fogva a műfaj abszolút krémjéhez tartozott. Vagyis nem valami hányavetien feljátszott amatőr munkáról van szó, ahol kamaszos lendülettel és némi kriptaszaggal pótolták ki a hiányzó muzsikusi képességeket, a rárakódott mitikus por alatt pedig ma már nem ítélhető meg objektíven a produkció igazi értéke, hanem egy teljesen naprakész, örökérvényű albumról, ami újabb 23 év múlva is ugyanúgy üt majd, mint 1985-ben. Aligha véletlen tehát, hogy az Exodus tagjai igyekeznek minden fórumon – így a borítón is – többször leszögezni, hogy a Let There Be Blood nem a Bonded By Blood felülmúlása vagy helyettesítése céljából született, hanem puszta ajándékként, csak és kizárólag a feeling kedvéért akarták megcsinálni, na meg azért, hogy tisztelegjenek vele a néhai Paul Baloff emléke előtt.

Érdemes tényleg egyfajta speciális bónuszként tekinteni a lemezre, ez az anyag ugyanis valóban nem több, mint a Bonded dalainak a jelenlegi felállás által felnyomott verziója. Igaz, nem is kevesebb. Azaz ne várj tőle új szinteket, égbekiáltó változásokat, klasszisokkal erőteljesebb összhatást, mert ezt nem fogod megkapni, de az is valószínűtlen, hogy bárki is csalódna vagy az eredeti album meggyalázásáról kezdene el fröcsögni, miután meghallgatta a Let There Be Bloodot. Itt-ott nyilván akadnak kisebb-nagyobb különbségek két évtized koncerttapasztalatainak és a zenészi fejlődésnek köszönhetően, de alapvetően nincsenek lényeges eltérések, még annak ellenére sem, hogy a '85-ös felállást ma már csak Holt és Tom Hunting dobos képviselik.

Az Andy Sneap-féle korszerű, baromi erőteljes, tömény és zúzós sound persze ad egy maibb ízt a produkciónak, és a jelenlegi énekes, Rob Dukes hangja is emészthetőbb, mint a néhai Paul Baloffé volt. Helyben vagyunk: csak és kizárólag abban az egy esetben javaslom az eredeti helyettesítésére – nem pedig pluszban mellé – a Let There Be Bloodot, ha pont szegény Paul összekeverhetetlenül gurgulázó, fröcsögő előadásmódja miatt nem tudott nálad igazi kedvenccé válni a Bonded By Blood (mert tisztában vagyok vele, hogy sokaknál ez a gond). Dukes egyébként az eredetihez maximálisan hűen hozza a hibbant témákat és üvöltéseket, és bennem is csak most tudatosult, hogy még eltérő hangja ellenére is mennyire érezhető a torkában mind Baloff, mind Zetro Souza hatása. A többiekről nagyon nincs mit mondani, Gary és Lee Altus játéka természetesen olyan, amilyennek azt elvárjuk, de a Jack Gibson – Tom Hunting ritmusszekció is a mezőny legjobbjai közé tartozik.

A dalok pedig... Nos, ezek itt az első másodperctől az utolsóig KLASSZIKUSOK. Ha nem ismered a Bonded By Bloodot, az And Then There Were None-t, az A Lesson In Violence-t, a Metal Command himnuszt, a minden idők egyik leggyilkosabb thrashriffjével felvértezett Piranhát vagy a Strike Of The Beastet, fogalmad sincs erről a műfajról, és ez tényleg nem túlzás. A jól ismert nóták mellé felvettek még egy korabeli, de eddig ismeretlen dalt is, a Hell's Breath-et, ami remekül elfér az anyag végén. Igazi zúzós Exo-ősthrash, szaggatós, durva, mégis ott rejlik benne a rock'n'roll, csak Gary a megmondhatója, hogy annak idején miért maradt le a lemezről.

Számszerű értékelésnek az efféle kiadványoknál nem látom sok értelmét, hiszen a dalok nyilván mind maximális pontszámot érdemelnek, de a friss produkcióba sem lehet belekötni, és az új borító is hasonlóan gázosan vicces, mint az eredeti volt, csak szerencsére valamivel igényesebb kiállítású. Nem feltétlenül hiányozna a Let There Be Blood, ha nem létezne, ellenben ha már így alakult, jó, hogy van. Vagyis mindenképpen érdemes beszerezni, de nem győzöm hangsúlyozni: csakis a Bonded By Blood mellé, nem pedig helyette!