Shock!

Ádám valószínűleg életem végéig szekálni fog azzal, hogy 1997-ben egy latinosan túlfűtött olvasói levélben fejeztem ki rosszallásomat Gary Cherone és az Extreme kapcsán a Hammer hasábjain. A végzetes tettre a frontember Van Halenhez történő csatlakozása felett érzett elkeseredettségem ragadtatott, nyilvánvalóan erős túlzásokba esve. Mentségemre váljék, hogy akkoriban tényleg mindössze a Pornograffitti, a III Sides bizonyos részei és persze Nuno jelentette számomra a kizárólagos vonzerőt a zenekart illetően. Azóta viszont nem kevés víz lefolyt a Dunán. Habár Cherone most sem tartozik a legkedvesebb énekeseim közé, az első lemezt és a Punchline-t pedig azóta sem hallgattam rongyosra, már a visszatérő Saudades de Rock idején is másképp viszonyultam hozzájuk és próbáltam csak a jót látni bennük. Továbbmegyek, ma már a Garyvel készült Van Halen 3 is más megítélés alá esik nálam, mint egykoron, szóval abszolút pozitív érzésekkel teli fogadtam, amikor híre ment, hogy lesz a hatodik Extreme-mű.

Ez persze tizenhárom évvel ezelőtt volt. Akkor interjúztam először Nunóval, mégpedig a Take Us Alive koncertlemez kapcsán, aki mintegy mellékesen elejtette, hogy elkezdtek dolgozni az anyagon. Aztán 2019-ben az eddigi utolsó – és a Shockmagazin hasábjain is közölt – beszélgetésünk alkalmával szintén szóba került az album kérdése, ami akkor már szinte készen volt, majd jött a covid, ami alatt persze semmi értelme nem lett volna kihozni az anyagot. Akárhogy is, Nunóéknak időtartamban így majdnem összejött a Chinese Democracy léptéke, ami valószínűleg számukra is minden volt, csak ideális nem. Belegondolni is nehéz, miként lehet majdnem másfél évtizeden keresztül úgy menedzselni egy projektet, hogy közben ezerszer félbe kell hagyni, a lemezanyag tükrében azonban úgy tűnik, az Extreme-nek sikerült megtartani a fókuszt még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a dalok nem azonos időben születtek.

Nem tudom, ki mit várt a hatos sorszámú anyagtól, de az biztos, hogy a mézesmadzagként elhúzott három előzetes dal véletlenül sem reprezentálta teljes egészében a korongot. A csapat vigyázott arra, hogy ezt a lemezt ne lehessen a borítójáról megítélni és ez a korábbiakban is így volt, mégis talán szerencsésebb lett volna a lemez árnyaltságát jobban láttató módon szemezgetni a kollekcióból felvezetéskor. Az évszázad szólójával felvértezett Rise, a bluesos aljú Rebel és a szintén régisulisan hard rockos Banshee fergeteges hármasa ráadásul egymás után került a korong legelejére, amivel meghatároztak egyfajta energiaszintet, koherenciát és attitűdöt, amit aztán hiába keresel a folytatásban. Ez a kontraszt elsőre zavart kissé, de idővel megszoktam, mert a kalandos összkép ellenére sem volt nehéz rálelni a további csemegékre. A végtelenül vidám és némi ska-jelleget sem nélkülöző Beautiful Girls akusztikus dalocskájának zsenialitása ugyanis éppúgy elsőre szembeszökő, mint az indusztriális hatású és kicsit Gary Tribe Of Judah projektjére emlékeztető X Out hallatlan zeneisége. Az sem semmi, amit a Hurricane beatleses perceiben összeénekelnek, de a marconán riffelő és nagyívű refrénben kicsúcsosodó Save Me érdemei szintén kiemelkedőek.

Aztán ott a The Mask, ami egyfajta posztrockba meg Doorsba oltott Extreme és mint ilyen, meglehetősen figyelemfelkeltő darab. Más, mint a többi, de megvan benne a csak rájuk jellemző faktor. Érdekes az is, hogy az Other Side Of The Rainbow mennyire releváns tudna lenni instant rádiós slágerként, egyszerűen ordít róla, hogy a mai mainstreambe való, Harry Styles, Ava Max, Dua Lipa és a többiek mellé. Azért ne legyenek kétségeink, a bőr alá bújó dallamok és a helyenként Freddie Mercury-szerű frazírok ellenére sem fog soha odakerülni Nuno irgalmatlan szólóremeke miatt, a portugál isten ugyanis itt épp olyan markáns kinyilatkozást tesz, mint az összes többi dalban. Tényleg emberfeletti dolgokat művel az egész albumon és még azt a játékosságot is képes volt visszacsempészni a témáiba, amit annyira imádtunk a korai lemezeken. Nem véletlen feszít az összes számottevő gitármagazin címlapján jelenleg, egyszerűen minden szaklap érzi, hogy itt valami olyan volumenű és jelentőségű dolog történt, amit már régóta nem tapasztalt a gitárvilág. (Hogy mást ne mondjak, maga Steve Lukather is áradozott Nunóról, amikor pár hete beszélgettem vele, és nem én dobtam fel a témát...)

Azt viszont minden pozitívuma ellenére sem mondom, hogy tökéletes a Six, mert például a négy akusztikus tételt egyértelműen sokallom. Egyébként nincs baj velük, simán jó a Here's To The Losers és a Small Town Beautiful is, csak egyszerűen feleslegesnek tartom őket az Other Side Of The Rainbow és a Beautiful Girls mellé. A Thicker Than Blood esetében pedig kissé túltolták az elektronikát, de amúgy sem érzem annyira százasnak. Az oktáverrel megbolondított szóló mondjuk itt is odaver. Viszont ez is egy olyan szám, amit nem lehetett előre megjósolni, és ez a biztonsági játékot elkerülő hozzáállás azért nagy erőssége az albumnak. Ezzel pedig óhatatlanul is párhuzamot vonok az új Winger és az Extreme között, mert amíg Kip és bandája a hetes számmal inkább a kiszámíthatóság mellett tört lándzsát, addig az Extreme jóval izgalmasabb és korszerűbb megközelítéseket alkalmazott a hatossal. A hangzást tekintve pedig egyenesen zongorázható a különbség, lévén Wingerék totálisan lábon lőtték magukat azzal a munkásságukhoz nem méltó diszkontmegszólalással, a bostoni kvartett régi szép időket felelevenítő, organikus soundja meg szinte letépi az ember fejét. A hat néha több, mint a hét...

Simán mondanám, hogy a Six az Extreme legjobb lemeze a III Sides óta, ha nem csak kettő jelent volna meg a köztes harmincegy évben, de mit lehet tenni? Talán az a hallatlan ováció, amivel a világ most fogadja őket, elég lesz ahhoz, hogy a jövőben kicsit feszesebb munkatempóra sarkallja a négyest. Egy dologra azért továbbra is kíváncsi lennék: miért tűntek el nyomtalanul a funkhatások az Extreme zenéjéből az évtizedek alatt?