Shock!

Nem mondhatni, hogy gyenge nyara lenne a New Orleans-i zenék szerelmeseinek, és ezt nem csak azért mondom, mert most, ahogy ezeket a szavakat pötyögöm a klaviatúrán, olyan forróság van, mint talán még Louisianában sem. Hanem inkább azért, mert nem elég, hogy megkaptuk az új Down EP-t, aztán meg a Crowbar Fekete szimmetriája jelentkezett be az év lemeze-versenybe, hanem még NOLA leggyűlöletesebb bandája, az Eyehategod is magához tért abból a tetszhalotti állapotból, amelyben az utóbbi cirka tizennégy évet töltötte. Ráadásul Jimmy Boweréknek (aki ugye a Downban meg még száz másik helyen dobol, itt viszont gitáros) minden okuk megvan arra, hogy még a korábbinál jobban gyűlöljék Istent, embertársaikat, meg úgy kábé az egész világot, pedig mizantrópiáért eddig sem kellett a szomszédba menniük.

Azonban a Confederacy... óta eltelt időben tényleg csak úgy sorjáztak a pofonok: a tagság nagy részének – köszönhetően a Katrina hurrikánnak – el kellett hagynia otthonát, Mike IX Williams énekes konkrétan földönfutóvá lett (egy ideig egy bizonyos Philip Anselmo házában lakott), és hogy ne érezze már magát olyan jól a bőrében, kábítószer-birtoklás miatt be is börtönözték (az óvadékot szintén a jóbarát Phil csengette ki érte). A masszív heroinista Mike szervezete kicsit nehezen viselte a sittet, olyannyira, hogy napokig nem aludt, és hetekig nem bírt különösebb szilárd kaját magához venni. Bár az is igaz, hogy mindennek folyományaként állítólag végre megtisztult a drogoktól. Ha mindez nem lett volna elég, tavaly augusztusban légzési elégtelenségben elhunyt a csapat alapító (és azóta is folyamatosan tag) dobosa, Joey LaCaze. Szóval az Eyehategod mindvégig elkeseredetten küzdött saját démonaival, és amikor végre megpihent a harcban, kiokádta magából ezt az epétől csillogó anyagot, amiben egyaránt megtalálhatóak a punk, a hardcore, a sludge és a doom zenék dirib-darabkái, valami kétségbeejtően gyűlölködő és negatív hangulat-kátránnyal leöntve – ami a fenti történések fényében talán érthető is. És hogy akkor miért is jó mindezt hallgatni? Mert egy kicsit megtisztulsz tőle, vagy, mert annyira hátborzongató a hangulata. Persze az is lehet, hogy simán csak mazochista vagyok.

A már korábban elérhetővé tett Agitation! Propaganda! például kapásból olyan, mintha a Henry Rollins vezette Black Flag a Fear segítségével adna elő egy Saint Vitus dalt: okádék, ijesztő gyűlöletcore tétel, ami tényleg annyira intenzív, hogy később ők maguk sem nagyon folyamodnak ilyesmihez (kivéve talán a hetes Framed To The Wallban). De akkor sem kevésbé kínzók Bower testvér és Brian Patton riffjei, ha az egy fokkal könnyebben fogható sludge vidéken csörtetnek, legyen szó akár a már szintén ismerősként ránk köszönő Robitussin And Rejectionről, a címéhez méltón totál beteg Parish Motel Sicknessről, vagy épp az atom riffeléssel bíró Quitter's Offensiveről. A Nobody Told Me pedig már-már sabbathista tétel, míg a Medicine Noose minden mocska ellenére szinte dúdolható.

Egyébiránt azonban egy pillanatra sem enyhül a szorítás a torkunkon, ebben a világban finomabb, nyugisabb részek maximum csak másodpercekre bukkanhatnak fel, és ha mégis, akkor is furcsán kifacsarva. Ott van például személyes kedvencem, a Flags And Cities Bound, ami hiába lenne lassabb, tán kevésbé erőszakos, mint a többi, ha olyan szintű elkeseredettség és utálat süt a spoken word jelleggel elmormolt (valami filmből vagy szövegből bevágott?) sorokat agresszív bömböléssel megismétlő Mike minden szavából, hogy az ember beleremeg. Ja igen, és hát pont ez a tétel a leghosszadalmasabb, jó hét percen keresztül élvezhetjük a dolgot.

A korongon egyébként még szegény Joey dobjátéka hallható, ugyanis – utólag végül is szerencsésnek mondható módon - éppen a dobtémák rögzítésével kezdődtek meg tavaly nyárutón a munkálatok, így aztán ha nagyon akarjuk, egyfajta éjszínű tiszteletadásnak is tekinthetjük az Eyehategod szimplán saját nevét viselő ötödik korongját. Viszont ha nem így teszünk, akkor is leszögezhetjük: az egész NOLA-stílus kialakításában elévülhetetlen érdemeket szerző, kultikus banda visszatérése valami bődületesen erősre sikeredett, de ezzel együtt is, ha nem ismered őket, csak nagyon óvatosan közelíts feléjük! Hogy egy szemét hasonlattal éljek: ha a Crowbar fejbe rúgja az embert, akkor az Eyehategod tompa késsel áll neki, hogy élve boncolja fel. Talán az év legfájdalmasabb lemeze, amitől tényleg jobb félni, mint megijedni!