Az élet sokszor igazságtalan az úttörő csapatokkal. Az olyan neveket, mint a Kyuss, Fu Manchu, vagy épp a Queens Of The Stone Age ki tudja, hány ezren harsogják nap, mint nap szerte a világban, és ennek a tömegnek minden bizonnyal egészen kis töredéke tudja csak, hogy mi fán terem a Fatso Jetson. Pedig hát...
Pedig hát ők voltak azok, akik a Yawning Mannel voltaképpen létrehozták a stílust. Ők voltak azok, akik először nyitottak rockklubot a Palm Desertben. Ők voltak azok, akik először vittek ki generátorokat a sivatagba, és tekerték fel az erősítők potméterét a végtelenségbe, saját maguk és a megjelent haverok szórakoztatására. Akik között olyan ifjú titánok is ott figyeltek, mint Josh Homme, Scott Hill, vagy Brant Björk.
Bár az is igaz, hogy a Lalli unokatestvérek (Mario és Larry) mindent megtettek azért, hogy a háttérben - kábé az alapító atyák tisztelet által övezett pozíciójában – maradjanak. A Yawning Man jó húsz évig egyáltalán nem adott ki hangzóanyagot, a Fatso Jetson meg már alapvetően akkor alakult meg, mire a Kyuss kifutotta magát, a Fu Manchu meg épp a legerősebb korszakához ért. Ráadásul a Lallik mindig vonzódtak a blues, pláne a jazz csapatokhoz is (Café 322 névre hallgató mulatójukban rendre szerepeltetnek ilyen formációkat), ami a zenéjükben is megjelenve markánsan megkülönböztette őket az említett bandáktól. Mára meg aztán pláne, hiszen zenéjük - köszönhetően az állandó taggá avanzsált szaxofonos/szájharmonikás Vince Meghrouni minden korábbinál hangsúlyosabb szerepének - jazzesebb, ugyanakkor dallamosabb, mint valaha. Mindeközben természetesen veszítettek némi súlyt is – a korábban igen erősen Jabbára hajazó Mario szó szerint is, kábé hatvan kilót! – de a végeredmény ugyanolyan magával ragadó, mint korábban bármikor.
A tíz tételes Archaic Volumes a csapat hatodik stúdiólemeze, és az eddig jellemző kétévenkénti lemezkiadás sormintáját alaposan megtörve, a 2002-es Cruel & Delicious óta az első. Igaz, három éve piacra dobtak egy koncertlemezt is, amiről ráadásul a három új dal - alig megvariált formában - itt is megtalálható. Erősen fáradni látszik tehát a csapat, de azért azt is mondhatjuk, hogy sokkal higgadtabbá, bölcsebbé váltak. Mert a lemezt bizony annak tudatában kell megközelíteni, hogy ezek a fazonok már jócskán megharcolták a maguk harcát, és messze nem huszon-harmincévesek.
Mindezt szem előtt tartva egy kimondottan változatos, szórakoztató albumot kapunk, amin pörgős, életvidám, herflivel megtámogatott nyitószámtól elkezdve (Jet Black Boogie) melankolikus merengésen (Archaic Volumes) és jazzesen őrült ritmusváltásokkal kísért, energiabomba darabokon (Golden Age Of Cell Block Slang és az instru Here Lies Boomer's Panic – ezek tán a legsikerültebb tételek mind közül) át a Monoxide Dreams pszichedelikusan nyugis zárásáig terjed a kép. Megmutatják továbbá, hogy nekik is voltak (sokszor egészen meglepő) hatásaik: a Garbage Man az egykori garázs-punk The Cramps dalának feldolgozása, a Play Dead pedig újkori-QOTSA jellegével egyértelművé teszi, hogy olykor a tanítványok is inspirálják a mestereket. Ugyanígy a Meghrouni zseniális szaxofonjátéka és Tony Tornay invenciózus dobtémái miatt személyes favorittá vált Back Road Tar, ami meg olyan, mintha Brant Björk Somera Sóljáról maradt volna le.
Hallgatgatom egy ideje az Archaic Volumest, és - ahogy az már kedvelt lemezeimnél rendre lenni szokott – hallgatásról hallgatásra egyre jobban megszeretem. Nem kavar fel, vagy ragad magával úgy, mint korábbi anyagaik, viszont a maga nemében simán van ugyanolyan jó. Messze nem a kedvenc Fatso lemezem, de nincs kizárva, hogy tíz év múlva az lesz.
