Shock!

Richard Patrick át akar baszni. És az ilyesmit nem csípem. Hősünk a kis túlzással szupergruppnak nevezhető Army Of Anyone földbe állását követően úgy vélte, eljött az ideje a negyedik Filter korongnak. Ez még így rendben is lenne, hiszen a csapat legutóbbi alkotása, az egyébiránt egészen jól sikerült The Amalgamut idestova hat éve, hogy megjelent, azóta pedig Filter név alatt nem nagyon csinált semmit.

Még az is hagyján, hogy azóta a teljes tagság le lett cserélve, végül is láttunk már ilyet eleget, meg a Szűrő mindig is Mr. Patrickről szólt, a többiek futottak még szerepben voltak / vannak / lesznek. Az viszont már nagyon nagy ejnye, hogy az Anthems For The Damnedre legjobb esetben is csak négy jó számot sikerült írnia, a többi meg olyan, amit máskor és máshol tölteléknek neveznénk. Csak hát esetünkben ez a „töltelék" szépen be is tölti a lemez kétharmadát. Az átverés pedig ott van, hogy ezt a nagy adag semmit Josh Abraham produceri ügyeskedésével egy átkozottul jó hangzásba csomagolták, gondolván, hogy az majd eladja.

Nem tudom, hányan vannak képben mifelénk a Filter tekintetében - mindig is Amerikában futott igazán jól a szekér, ott egyébként mind a mai napig - de akik még emlékeznek a Hey Man, Nice Shot nótával fémjelzett Short Bus debüt indusztriális dühkitöréseire, a Spawn-filmzene (Can't You) Trip Like I Do elektronikus-pszichedelikus mixére, vagy pár évvel későbbről a Title Of Record poszt-grunge hangulatára, azok gyorsan felejtsék is el. Ez a Filter már régen nem ugyanaz. Ha bármely korábbi Patrick-munkához szeretném hasonlítani, leginkább a fentebb már felemlegetett, korábbi Stone Temple Pilots tagokkal összekapott Army Of Anyone 2006-os bemutatkozó (és egyetlen) lemezét venném alapul. A stílus hasonló, alternatívnak álcázott modernkori stadion zene, csak a dalok unalmasabbak. Sokkal.

A lemez borítója direkt állásfoglalást ígér, amit aztán meg is kapunk a nyitó, klipesített Soldiers Of Misfortune képében. Háborúellenes téma, persze, amivel nyilván egyet is értek, csak hát ez az egész már annyira elfogadott, sőt divatos lett a tengerentúlon, hogy részemről már sokkal inkább érzem póznak, mint bátor kiállásnak. Meg hát Richard szövegeiben nincs meg az a keményen arcul csapó kritikus hangnem sem, ami például a Ministrynél igencsak, ő úgy fogalmaz, hogy mond is vele valamit, meg nem is. A Soldiers ennek ellenére jó dal, okosan meghangszerelt, még okosabban megírt énekdallamokkal bíró himnusz, amiről kilométerekről üvölt, hogy slágernek szánták. Mintha patikamérleggel méricskélték volna ki, hogy ennyi keménység még elfér, ettől még leadják a rádiók, meg az emtíví. A kettes What's Next lényegében az egyetlen dal, amit szívesen hallgatok újra, meg újra, a régi, haragvó indusztriális időket idézi, és a keményen harapó gitárok, valamint Patrick üvöltéseinek súlyát a némileg visszafogottabb refrén sem veszi el.

Ezután azonban az unalom percei következnek. The Wake – Cold – Hatred Is Contagious – Lie After Lie, csupa-csupa olyan dal, amiből az égvilágon semmi nem marad meg hosszútávon, az ének mondjuk kimondottan jó (meglepően cornelles), de lényegében mindegyikben ugyanaz, hajlításokkal, dallamokkal telepakolt merengés, ami egy idő után hihetetlenül untat. Kamuzene. És hiába bukkan fel gitáron hol John 5 (Marilyn Manson, Rob Zombie), hol az egykori Limp Bizkites Wes Borland, ők sem dobnak sokat az összképen. Akkor már szívesebben hallgatom a Kill The Day dallamait, ami valóban nem túl kemény, de legalább nem is akar annak látszani.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lemez második fele azért jobban sikerült, a The Take NIN-hatásokat mutató, zordabb gyalulása, az I Keep Flowers Around sampleres megoldásai a hallgatható momentumok közé tartoznak, de ez sajnos édeskevés az üdvösséghez. Pláne úgy, hogy a korong vége laposabb, mint a Nagyalföld, egyszerűen nem is értem, hogy mi a francot akartak ezzel. Mert hát ott figyel a félakusztikus, kvázi lírai Only You, Patrick szépen elénekelget benne, csak tudnám, minek, hiszen az alap gitártéma köszönés nélkül húz el a hallgató mellett. Neki viszont minden valószínűség szerint tetszhetett, hiszen a záró Can Stop This hat percében ugyanezt a színtelen-szagtalan témát bontogatja tovább – ráadásul instrumentális a gyöngyszem. Köszönöm, nem kérek altatót.

Gyenge lett az új Filter, nincs mit szépíteni rajta, és ezen a tényen a valóban csúcskategóriás hangzás sem sokat segíthet. A hírek szerint a témák egy része még akkor íródott, amikor Richard barátunk pár éve a rehabon tett egy rövidebb látogatást. Hát, érződik is. Félreértés ne essék, semmi bajom a sráccal, korábbi munkáit bármikor szívesen meghallgattam eddig is, ezután is. Ezt viszont nem. És ha ezúttal szigorúbb voltam, mint szoktam lenni, az azért van, mert nem nagyon bírom, ha át akarnak baszni. De ezt már mondtam.