Shock!

George Kollias barátunk ugyebár egy hús-vér death metal dobos intézmény (ti. az egyiptológus Nile ütőse immár egy évtizede), és pontosan ebbéli minőségében teszi elénk első, saját neve alatt futó szólómunkáját. E körben tehát aligha kell elnézést kérnie, ha olykor elragadtatja magát, szó sincs róla. Afféle oktatóanyagból kikerekített album lett az Invictus, ahol a dobokon kívül minden egyébért is személyesen a főhős tehető felelőssé, vendégzenészek csupán a gitárszólók és némi hegedűjáték esetében működtek közre. A nem ritkán az önfeledt fitymacsattogtatás terepére merészkedő munka célközönsége is jól behatárolt, és ők bizonyosan könnyekig meg lesznek hatva.

Mielőtt még valaki az alanyi jogon járó tisztelet hiányát róná fel nekem, sietve megemelem a kalapom az itt hallható ütős teljesítmény előtt, némi hasonszőrű tapasztalattal felvértezve talán az átlagnál magasabbra is értékelem ezt a túlzás nélkül rendkívüli munkát. Kollias nyilvánvalóan emberfeletti képességek birtokosa, aki egy sokak által bevehetetlen bpm-tartományban érzi igazán otthonosan magát, de természetesen bármit eljátszik, ami négy végtaggal ezen a hangszeren egyáltalán megvalósítható. Bizonyos keretek között persze az összes zenész a saját, külön bejáratú köreit futja, minden esetben igazán tanulságos utazás tehát az, amikor valaki egy teljes lemezen, minden kötöttség nélkül valósíthatja meg önmagát.

Hősünk viszont láthatóan nem érezte különösebb szükségét annak, hogy komolyabb távolságra merészkedjen a fészektől, mondhatjuk úgy, hogy a legismertebb/legjobb oldalát kívánta kidomborítani, az Invictus nem is jutott különösebben messze a Nile hadiösvényétől. Maximális intenzitású, brutális halálfém folyik itt egy meglehetősen szűk mederben, amiről lényegesen többször kell megállapítanunk azt, hogy mennyire szürke, mint hogy milyen arcpirítóan technikás. Senki sem vádolhatja azzal Kolliast, hogy ne rakta volna össze kellő alapossággal időtlen idők óta készülő szólóanyagának dalait, ne komponálta volna meg ezeket lelkiismeretesen. Az érem másik oldala viszont az, hogy a hangszeres játék zömmel csupán a (túlságosan is) jól ismert death metal panelek felsorakozatása, egy hasonlóan középszerű hanggal megfejelve.

A négy bónusztétellel 75 percesre hizlalt anyag így pedig számos ponton kínál lehetőséget arra, hogy megunjuk, és akár az Angry Birds világát is összehasonlíthatatlanul konstruktívabbnak érezzük az itt hallható falbontásnál. Mondanom sem kell, a temérdek szólógitáros vendég (Karl Sanderstől Bob Katsionisig terjed ez a bő névsor) sem menti meg a végeredményt, sőt, a riffekhez hasonlóan a munka ezen részét is jellegtelenre minősíteném. A szikár extrém metal témák mutatnak olykor elhajlást a Behemoth vagy a Dimmu Borgir teátrálisabb megoldásai felé, de kiemelkedő dolgokról a dobolás kivételével itt nem beszélhetünk. Az album megszólalása sajnálatos módon még inkább aláhúzza az elmondottakat, ekképpen süllyed el az Invictus végképp a nagyüzemi sablonmuzsikák tengerében.

Sejteni vélem, hogy milyen meghatározó fontossággal bírt Kollias számára ennek az anyagnak a tető alá rendezése, ebbéli igyekezetét sosem állt szándékomban nevetség tárgyává tenni, én is inkább szótlan rezignáltsággal tekintek végig a távolról izgalmasnak tűnő, de valójában parttalanul lapos horizonton, és vonom le a fenti következtetést. Nincs, és nem is lehet ok-okozati összefüggés, de a kanyarban érkező Nile-sorlemez kapcsán hasonlóan rossz előérzetem van.