Shock!

Elkenhetném és/vagy tagadhatnám a dolgot, de minek: tény, hogy a fellépők Thy Catafalque-közelisége jelentette számomra a fő hívószót ezen a szerda estén, ami az A38 Orrbárjába (akarom mondani, az Orr Stúdióba) szólított. Ez nem jelenti azt, hogy saját jogukon nem érdekelnének a főszereplők aktuális dobásai, még ha – más-más okból is – nem sűrűn hallgattam eddig otthon a munkáikat, ahogy ezt majd még kifejtem alább. Nevezettek extra biztatás nélkül is megtöltik a legkülönbözőbb koncerthelyiségeket, az én célom ezen az estén annyi volt, hogy végre jobban is megismerkedjek velük, a beszámolóval pedig az a (mindenkori) célom, hogy esetleg még szűz füleknek is bemutathassam ezeket a felettébb izgalmas produkciókat.

Mindeddig kizárólag italokért és merchért fordultam meg a hajó Orrbárjában, nehezemre is esett előzetesen elképzelni, milyen minőségben valósíthatók meg koncertek ezen a tényleg talpalatnyi helyen, illetve mekkora számosságot lehet még optimálisnak nevezni itt. Azt kell mondanom, bár mindig ilyen kellemes meglepetések érnének, székek ugyan nem voltak a teremben, így az „ahová tudsz, oda ülsz" elve érvényesült, minden más téren tulajdonképpen kifogástalan volt az élmény. Ahogy megtudtam, legfeljebb száz résztvevőre kalibrálták az Orrbárt, „szerencsére" ennyien közel sem voltunk, ami a fellépők szempontjából nyilván veszteség, viszont a muzsikák elmélyülős jellege miatt nagyon is kívánatos volt.

Úgy alakult, hogy előzetesen a bemelegítő szerepre felkért, szerb Olmo Lungring végül nem tudta vállalni a dolgot, Kobza Vajk ugrott be helyettük, akit zenészbarátai társaságában a tavalyi év számomra utolsó koncertjén, a Platon Karataev vendégeiként láttam decemberben a Dürerben. Vajk ide most egyedül érkezett az (arab lantnak is nevezett) údjai társaságában, és szépen be is mutatta a hangszert, ha már egyszer az úgyis az este főszereplőjévé vált. A muszlim világ egyik alaphangszere mindenekelőtt jókora testével és apró fogólapjával, illetve kifordított fejével tűnik ki, megszólaltatásához jellegzetes technika és érzékenység szükséges, amelyet Vajk autentikus környezetben sajátíthatott el az évek során.

Mert ahogy elmondta, immár majdnem negyedszázada múlt, hogy az údot először a kezébe vette, és csaknem húsz éve saját kompozíciókat is szerez rajta. Ide hozott az előbbiből is, a műfaj klasszikusaival, illetve improvizációkkal dobva még fel az egyórás műsoridőt. A maga introvertált módján is jó érzékkel, rutinosan terelgette a hallgatóságot végig az egyes tételeken, mindenekelőtt bemutatta magát és a hangszert, illetve mindegyik dalhoz adott némi sorvezetőt is. Otthoni zenehallgatásra a pőre, instrumentális lantzene engem őszintén szólva soha nem kötött le, de a hely atmoszférája, Vajk jelensége és a közös ringatózás megteremtette itt azt a közeget, ahogy élvezetet tudtam találni a műsorban.

(A jelen koncerthez semmilyen módon nem kapcsolódik, de aki még nem tette, és úgy érzi, szívesen megismerkedne egy másik TC-közeli zenésszel is, akik Vajkhoz hasonló szerelmese az údnak, az ő figyelmükbe ajánlom a Gire hajdani (?) basszusgitárosa, Hermann Balázs aktuális bandáját, a Bado Réti Groupot, akik ráadásul nemrég jelentkeztek első teljes értékű nagylemezükkel.)

A Mansur fura szerzet, Horváth Martina és Jason Köhnen egyik formációja a sok közül, ahol Martina az énekért és egyes ütőhangszerekért, Jason pedig alapvetően a húros hangszerek megszólaltatásáért felel. Jason máskülönben a nemrég újjáéledt Bong-Ra, illetve a The Kilimanjaro Darkjazz Ensemble révén lehet ismerős, később már Martinával rakták össze a The Answer Lies In The Black Void projektet, amelyből szintén nemrégiben lett teljes értékű, koncertképes zenekar. Utóbbi formáció kísérte el a TC-t tavaly tavasszal az első Európa-turnéjára is, és míg ott egyfajta gótikus doom metalt játszanak, a Mansur esetében a folk/elektro világ a jelszó. És igen, elvileg trió formációról van szó, ahol egy údos (Dimitry El-Demerdashi) is a tagság részét képezi, utóbbi viszont itt csak hangban volt jelen.

Eleve nagyon nehezen lehetne szétszálazni, hogy a Mansur koncertjein mi szólal meg (mi szólaltatható meg?) élőben, és mi érkezik szintetikus forrásból, ugyanakkor jó pár másik példa is igazolja a színtérről, hogy ezt nem is mindenképpen lényeges tudni. A fő cél az atmoszféra megteremtése, és ebben kimondottan jól teljesít a páros, már önmagában a fellépésük olyan, hogy megteremtik maguk körül ezt az aurát. Ami pedig engem illet, Martina saját produkciói közül a Mansur az, ami mindenféle de/amúgy/egyrészt/másrészt nélkül, szimplán csak tetszik, mert roppant hangulatos, kellően szellős megszólalású, mégis van annyira melankolikus, nyomasztó a zene, hogy vidámnak még véletlenül se nevezhessük („happy music is shit", ugyebár).

Tagadhatatlan, hogy jól jönne még pár extra kapaszkodó a dalokba, eléggé összefolynak a szerzemények, élőben a megszólalás is erősen homogén, viszont ez nem is az a típusú zene, ahol percenként illene megfejteni az aktuális történéseket. Sajnos nem tudtam az előadás legvégéig maradni (igen, ez vállalhatatlan), úgyhogy lehet, hogy a végére beesett még valami csemege (nem hiszem), viszont abból, amit addig hallottam, roppant erős atmoszférájú, összetartó dolog rajzolódott ki, amit szóban a lehetetlennel határosnak tűnik elmesélni. Mindenkit arra biztatok hát, hogy keresse a Mansur anyagait (vannak), és azon ritka alkalmakkor, amikor fellépnek, ne habozzon tenni velük egy próbát, jó eséllyel nem fogja megbánni.