Shock!

Négy év után pottyant elénk a Godsmack új albuma, a beszédes című When Legends Rise. Azt már előzetesen sejteni lehetett, hogy Sully Erna és üzlettársai a kiadóváltás után új irányba próbálnak kanyarodni, ami nagyjából-egészében meg is állja a helyét. Bár Erna útkeresésről beszélt, valószínűleg pontosan tudta, hogy egy nagyon slágeres, sokkal könnyedebb irányba akarja tolni a szekeret egy szépen kiépített úton. (Nem mintha pusztító death metalból váltottak volna hard rockra, de a döntésben nyilván benne volt az 1000hp „felemás fogadtatása" is.) Ez sikerült, s a Godsmack dicséretére váljék, hogy meg sem próbáltak mellékamuzni a beharangozó dumákkal, elkerülve ezzel azt az elképesztően kínos szituációt, amellyel például Robb Flynn bohócot csinált magából. Szerencsénkre nem kellett olvasnunk a gyökerek kereséséről, a kíváncsiságról és a felfedezés öröméről, új dimenziókról és járatlan utakról, amelyen végig kell menni, hogy „lássuk, kik vagyunk mi valójában".

Az összes hasonló bullshit elmaradt, helyette kaptunk néhány meglepően őszinte nyilatkozatot az új album megjelenése előtt. Az eddigilegjobbanyagunk-duma helyett Shannon Larkin vidáman bevallotta, hogy szándékosan kommerszebb irányba fordulnak, Erna pedig megtromfolta ezt egy számomra üdítően szimpatikus nyilatkozattal, amikor kifejtette: „Jóval idősebb vagyok, van egy lányom, elégedett vagyok az életemmel. Nincs sok dolog, amin stresszelhetnék vagy dühönghetnék, és a zenének ennek megfelelően kell fejlődnie." Respekt, komolyan. Nincs melléduma, nincs nyihogás a legjobb anyagról, részünkről pedig nincs igazán elvárás sem.

És ezen a ponton válik érdekessé a When Legends Rise. Érdeklődve vártam a Godsmacktől azért eddig sem túl távol álló slágeresedést, de amit hallottam, némileg meglepett. Ezt az albumot patikamérlegen készítették. Minden kiszámítható és annyira sláger rajta, amennyire csak lehet. De furcsa módon ez nem idegesíti úgy az embert, mint például egy idő után a Nickelbacknél, inkább elismerően bólint. Tizenegy ennyire fülbemászó, valahogy mégis tökös nótát megírni és így felrántani igenis teljesítmény. Mindeközben az összes dal mélyén megbújik valami más is, ahogy a címadóban például a groove-os riff teszi hibriddé a tételt, míg az Every Part Of Me-nél egy szemtelen kis Korn-féle nyirvogás vezeti fel a dalt, amely természetesen vérslágerben folytatódik, mielőtt megilletődnénk. Az énekdallamok, de különösen a refrének (szinte valamennyi nótánál) annyira populárisak, amennyire csak lehetnek. A Bulletproof még csak bemelegítés az Unforgettable-höz képest, aminek a refrénjét a legelső hallgatáskor az első sor után már dúdoltam is.

És ez szépen így megy, sorban, tizenegyszer. Kivétel talán az Under Your Scars zongorás kakukktojása, amin viszont mindig elröhögöm magam, mert már az első alkalommal is Elton John jelent meg előttem, ahogyan nyomja a csillagszemcsiben. (Ezen a ponton köszönet Sully torkának, hogy végre kilökte magából James Hetfield szellemét. Sosem értettem, miért erőlteti azt a hangot.) Tudatosan kommersz albumot hallunk, hihetetlen átgondoltsággal szerkesztett dallamokkal. Még a Someday ismerős melódiája, a Just One Time alternatív Metallicába oltott Marilyn Mansonja sem idegesítő, inkább barátságosan megnyugtató. Minden a helyén van, az ember azt érzi, hogy nem is lehetne máshol, még a tracklist sorrendje is tökéletes, az Eye Of The Stormmal a legvégén. Az egész olyan steril persze, mint egy agyműtét helyszíne. A zavaró ebben az, hogy nem zavaró.

Pedig az albumnak ugyanez a gyengéje is, ám nem a produktum, hanem a Godsmack okán. Négy rendkívül jó zenészről beszélünk, akik önmagukban is elvinnének egy-egy zenekart a hátukon, s ennél ezerszer nagyobb a zenei fantáziájuk, ám még kockáztatni is úgy kockáztatnak, hogy semmit nem kockáztatnak. Sok zenekar kapcsán leírtam már a biztonsági játék kifejezést, ám a Godsmack esetében valahogy nincs ínyemre. Itt többről van szó. Felvállalt, tudatos és (merjük kimondani) rendkívül élvezhető kommerszségről. Közhelymondat, hogy „megpróbáltam kedvelni ezt az albumot, de nem sikerült". Most pont fordítva van. Igyekeztem nem kedvelni, ám nem jött össze. A When Legends Rise abszolút hallgatható, a szó jó értelmében vett slágeranyag, igazi dallamtapadós nótákkal. Eszem ágában sincs törölni, ám helyén kell kezelni. Becsületes iparosmunka, tökéletes 7 pont.

A Godsmack november 24-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.