Troy Sanders (Mastodon/Killer Be Killed), Troy Van Leeuwen (kismillió formáció, de leginkább a Queens Of The Stone Age) és Tony „nem Troy" Hajjar (At The Drive-In/Sparta) együtt – ó, a francba, már megint egy szupergroup! Na jó, ezek a nevek azért tényleg csengnek annyira jól, hogy az egyszeri zenebolond úgy gondolkodjon, egy hallgatást azért csak megér a Gone Is Gone bemutatkozó EP-je is. Hogy aztán azt a bizonyos egy meghallgatást rögtön kövesse a következő, majd az ember arra ocsúdjon fel, hogy alig akarózik hosszabb időre elköszönni a nyolcszámos, bő félórás anyagtól.
A Gone Is Gone ugyanis egy álomvilágba vezeti el a hallgatót. Erre mondjuk a Mastodon, az ATD-I és a QOTSA is képes, vagy legalábbis egykoron képes volt, de ez itt most más – ugyan mindháromból akadnak itt jellemzők, de az egész egybegyúrva karakteresen egyéni képet mutat: egyszerre zaklatott és elringató, súlyos és popos dallamokkal operáló, fémes és elektronikus, összetett és egyszerű. Az álom-jelleg a legerősebben a pókháló-szövésű Starlightban és a hasonlóan dúdolható, ám kicsit már neurotikusabb Stolen From Me-ben jön elő, meg persze az olyan space-es átvezető tételekben, mint a Character és a Recede And Enter, melyekben ének nincs is, csak Troy színtelen hangon mond egy szöveget, mintegy továbbvezetve a hallgatót a tudattalan mélyebben fekvő rétegeibe. Viszont az is tanítanivaló, ahogy az EP-t nyitó, és nem kicsit mastodonos riffel induló Violescent átvált valami teljesen másba, hogy aztán a fentebb említett könnyedebb tételek és az olyan szigorú, fel-felriadó darabok segítségével, mint a zajos One Divided (személyes kedvencem) és a már-már törzsies jellegű, tipikusan Hajjar-módra zaklatott ritmikájú Praying From The Danger elérjen az utazást igen méltón lezáró This Chapterig. Ez a letisztultabb darab aztán olyan iszonyat fogós refrénnel bír, hogy szinte kényszerít arra, hogy újra nekikezdj az EP-nek.
Ami azonnal fület kell, hogy szúrjon: Sanders ezredes hangja talán még soha nem szólt ennyire tisztán, bár helyesebb úgy fogalmazni, hogy sosem használták még ki ennyire a benne rejlő lehetőségeket. Troy persze nem énekel ki húsz oktávot, mégis, a refrénekben rendre olyan dallamokat és harmóniákat pakolnak alá, amitől nagyságrendekkel jobb teljesítményt nyújt, mint mondjuk a Killer Be Killedben (oké, az nyilván teljesen más stílusú zene is). De említhetném a másik Troyt is: Van Leeuwen gitárja sem szólt már elég régen ennyire fagyosan keményen, ugyanakkor pihentetően szépen egyszerre.
Ahogy az már lenni szokott, a produkció összerántásáért a legnagyobb érdem most is a szürke eminenciásé: a csapat negyedik tagja, egy bizonyos Mike Zarin (Sencit Music) volt a fő-ötletgazda (Hajjarral közösen), tőle származott a legtöbb zenei ötlet, billentyűkön, gitáron és néhol basszuson is játszik az anyagon, miközben a háttérben vokálozik, nem mellékesen pedig leginkább ő felelt a hangzásért is. Márpedig egy ilyen jellegű lemeznek igazán álomszerűen kell szólnia, és hát itt bizony ebben sincs hiba! Úgyhogy mindent egybevetve: ha a nemsokára érkező teljes nagylemez is ilyen minőséget fog képviselni, nem röstellek leírni: a Gone Is Gone számomra az év talán legkellemesebb meglepetését jelentheti.
Hozzászólások