Shock!

Néhány napja mutattam be a svéd Witchcraft új lemezét, és most itt van a „kisöcsi" legújabb alkotása is. Ugyan a két banda tagsága között nincs átfedés, ettől eltekintve azonban szinte minden közös: ugyanúgy svédek, ugyanúgy a Nuclear Blastnél vannak (Graveyardékat ráadásul amazok ajánlották be), és ugyanazt a '60-as/'70-es évek ősrockjában gyökerező muzsikát nyomják, mint Magnus Pelanderék – még ha ez az ő esetükben egy fokkal könnyedebb, jóval inkább blues-orientált is, mint doomos. A banda tökéletesen a semmiből bukkant fel jó másfél évvel ezelőtti Hisingen Blues lemezével, és a skandináv világ (és Európa egy része) egy csapásra a lábuk elé vetette magát. Az ismeretlen kvartett korongja meglepően szépen fogyott, egyre pofásabb és egyre sikeresebb turnékra kerülhettek be, ráadásul lassan már húzónévként, mindennek betetőzéseként pedig megnyerték a svéd Grammyt a legjobb hard rock album kategóriájában. A legértékesebb viszont minden bizonnyal az volt számukra, hogy a Hisingen Blues nálunk is betalált, kiérdemelve egy jó öreg shockos nyolcast.

Nem rossz ez egy fiatal, mindösszesen második stúdiólemezénél járó csapattól, és sejteni is lehetett, hogy nem fognak hosszú időre eltűnni, inkább addig ütik a vasat, míg meleg. Így is történt, alig másfél év elteltével itt a harmadik korong, a pocséknál is pocsékabb borítóval büntető Lights Out, ami újfent nem sikerült rosszul. A gond csak az, hogy annyira jól sem. Kezdjük azzal, hogy a Hisingenhez képest jóval komótosabb, helyenként lírai, máskor meg szimplán csak fásult hangulatot árasztó anyaggal van dolgunk, és azt már az előzőnél is megjegyeztem, hogy nem igazán áll jól nekik, mikor belassulnak, és merengősre veszik a figurát. A kettes Slow Motion Countdownnál például az első hallgatás alkalmával konkrétan lekapcsoltam a lejátszót. Ez a háttérben zongorával is kísért lírai tétel az előadók szándéka szerint minden bizonnyal olyan melankolikus, mint egy séta az őszi alkonyban, én viszont mindvégig csak azt éreztem, hogy Joakim Nilsson túlzottan nyafogósra és modorosra vett énektémái kifejezetten idegesítenek. Ráadásul ez a tétel az egyébként kimondottan rövid, harmincöt perces korong leghosszabbja is, és mindent egybevetve most, három-négy hallgatással később is csak azt mondhatom rá, hogy vacak. Az is igaz persze, hogy kifejezetten belassult tételt csak egyet találunk még ezen kívül, a hatos Hard Times Lovin'-t, ami viszont egyáltalán nem lírai, sokkal inkább olyan billentyűs hangszerekkel is megspékelt blues rock, amit a Doors művelt anno, leginkább az L. A. Woman lemezre hajaz, és mint ilyen, kifejezetten tetszik. Lírai dalocska tehát nincs több, viszont az egyébként egész karcos Fool In The End verzéiben már megint azok az affektáló dallamok köszönnek vissza, amiktől a hideg kiráz.

És most, hogy elmondtam, miért rossz lemez a Lights Out, elmondom azt is, hogy ennek ellenére miért tetszik. Az olyan energikus és gyors, alig két és fél perc alatt elreszelt tételek miatt, mint a Seven Seven, vagy a vidáman pörgő Goliath a korong vége felé. De még inkább az olyan gyöngyszemek miatt, mint a lemez legjobb riffjével nyitó An Industry Of Murder, a pszichedelikus Endless Night (első klip), leginkább pedig a korong himnusza címet elnyerő The Suits, The Law & The Uniforms. Ennél a remekül építkező, kiugróan ütős refrénnel ellátott, majd kakofóniába torkolló dalnál, meg mondjuk az Endless Nightnál éreztem összesen azt, hogy ezek bizony még a Hisingen Blueson is kiemelkedtek volna. Emellett pedig a két gitáros (Joakimon kívül a jól ritmizálható nevű Jonatan Larocca Ramm) teljesítménye továbbra is minden dicséretet megérdemel. A záró 20/20 (Tunnel Vision)-nél végül aztán csak leesett a tantusz, hogy miért tetszett annyira az előző, és hogy a mostani miért hagy hiányérzetet maga mögött. Ez ugyanis mintha a kettes lemez zárásának, a The Sirennek lenne a kevésbé tehetséges, kicsit satnya ikertestvére. Megvan benne minden, ami amabban jó volt, csak mindenből kevesebb és fakóbb. És sajnos ilyen az egész Lights Out.

Persze ne legyek igazságtalan, hiszen az sem kedvez a lemeznek, hogy egy nem kicsit túljátszott stílus zászlaját próbálja magasba emelni, jómagam is elég sok hasonló zenét hallgatok, így aztán nemcsak hogy széleskörű viszonyítási alapom van, hanem nehéz is már újat mondani sokat próbált füleimnek. De azért közel sem lehetetlen, hogy mást ne mondjak, a bevezetőben már említett Witchcraftnek például simán összejött. Az öcskösnek most kevésbé.