Dr. Gregory Walter Graffin, elismert paleontológus-professzor és evolúció-kutató 1981-ben, a kaliforniai Santa Anában fellépett élete legelső koncertjén. Persze, akkor még nem hogy elismert paleontológus nem volt, de még csak doktor sem, sokkal inkább egy tizenhat éves, fekete bőrdzsekibe és tépett fehér pólóba bújt punksrác, aki minden bizonnyal majd becsinált, hogy mire is fog menni néhány évvel azelőtt alapított, Bad Religion névre keresztelt bandája élén. Az este másik fellépője a velük kábé egyszerre alakult Social Distortion volt, akik később úgyszintén kultikus rangra emelkedtek a kaliforniai punk-színtéren, mint dr. Graffin és bandája. Röpke harminchat évvel később Graffin úr kiadja harmadik szólólemezét, amin ott figyel igen sok közreműködő, de a legfontosabb négy bizony mind egy helyről jött: úgy van, a Social Distortionből. Jonny Wickersham, David Hidalgo Jr., Brent Harding és David Kalish a jelenlegi banda 4/5-ét jelenti, és ugyan közülük senki sem vett részt az említett '81-es koncerten (Hidalgo olyannyira nem, hogy még csak meg sem született akkor), a dolog mindenképpen érdekes. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Greg papa társa ezúttal is az Epitaph (és ANTI) kiadó főnöke, Mr. Brett Gurewitz volt, akkor minden adott is egy jó kis punkanyaghoz!
Illetve hát adott lehetne, ha nem tudnánk, hogy GG a szólólemezein (ez a harmadik az eltelt húsz évben, tehát azért abszolút nem viszi túlzásba a dolgot) a legkevésbé sem punkot tol, hanem egy speciális country/folk/blues/bluegrass ötvözetet, amit a hozzáértők gyakran americanának hívnak, tegyünk hát mi is így. Persze, nem ő az egyetlen punk a világtörténelemben, aki ilyesmire vetemedett, gondoljunk csak például a folkot mindig is kedvelő Jello Biafrára, de említhetnénk a szintén punkvonalról elindult Soul Asylum-énekest, Dave Pirnert is, aki odáig ment, hogy egyszer valami olyasmit nyilatkozott: a punk és a folk ugyanannak a zenei éremnek a két oldala. Még ha ez utóbbi megállapítással a legkevésbé sem tudok azonosulni, Graffin mester új lemeze azért bőven hallgatható. De igazság szerint semmivel sem több annál.
Greg ugyanis a country-hatású muzsikáknak még csak nem is a komorabb végén fogja meg a dolgokat, sokkal inkább jellemző a lemezre az a könnyű slágerességgel vegyített játékosság, ami a nyitó Backroads Of My Mindban benne foglaltatik. Később ilyen lesz még a Millport, a Making Time és a Sawmill is: gazdagon hangszerelt, jó hangzású, kicsit elgondolkodtató, de azért kellően könnyed darabok. De a Too Many Virtues, a Shotgun és a záró, nem kicsit Beatles/késői Black Crowes-keverék Waxwings is csak egy fokkal melankolikusabbak, vagy inkább nosztalgikusabbak ezeknél. Graffin hangja viszont – már-már gyanúsan meglepően – ezekben a kicsit akusztikus hangulatú, kicsit vadnyugati feelingű tételekben sokkal jobban és tisztábban érvényesül, mint a Bad Religionben valaha, tényleg vitán felül nagyon jó munkát végzett – vagy ő, vagy a hangmérnök Gurewitz.
Viszont igazán komoly mondanivalójú, elmélyültebb darab alig akad mutatóba', ás ez számomra gond. Ilyen a gospeleket utánzó-ellentételező Time Of Need, vagy az a Lincoln's Funeral Train, ami mind politikus szövegében, mind karcosabb muzsikájában egyértelműen a lemez legjobbja- kár, hogy épp ez itt az egyetlen feldolgozás, Norman Blake-től. Tökéletes ellenpólusa a már-már komolytalanul vidám Echo On The Hill, ami akkora western hangulatot áraszt magából – a több dalban is felbukkanó bendzsó itt él igazán – hogy erre akár még a Doki is rophatta volna a Vissza a jövőbe 3-ban.
(Szerintem már túlontúl is) könnyű hallgatnivalót jelent tehát Greg prof. legújabb szólólemeze, ez aztán biztosan nem fekszi meg senki gyomrát, nem kavar semmi zűrt, de igazából nem is ad túl sok mindent. Jómagam ezt a langymeleg stílust sem szerettem meg jobban általa, de ha amerikai lennék, egészen biztosan máshogy állnék a dologhoz. Ellenben tényleg profi munka, úgyhogy egy próbát bárki nyugodtan tehet vele.
