Greg Puciato már a The Dillinger Escape Planben is jóval több volt szimpla üvöltőgépnél, a banda leállása óta eltelt években pedig csak még sokoldalúbbnak tűnik. A nyáron megjelent Mirrorcell az énekes második komplett szólóalbuma, és szintén ezt a képet erősíti. Aki csak a Dillingerből, netán még a Killer Be Killedből ismeri Greget, nagyot nézhet az anyag súlyosan dallamos, atmoszférikus megközelítése hallatán, viszont ezzel együtt is csak ajánlani tudom, mert kifejezetten erősre sikeredett. (Mint ahogy elődje, a 2020-as Child Soldier: Creator Of God is, amire én is csak fáziskéséssel döbbentem rá.)
A főhősről mindig is tudni lehetett, hogy igazi százszázalékos arc, aki vagy mindent beleadva csinál valamit, vagy sehogy. Ez a mániákus jelleg a Mirrorcell dalait is áthatja, pedig a kilenc dal távolról sem arról szól, hogy Greg kiordítja a tüdejét. Összességében inkább még a súlyos jelleg ellenére is merengős, befordulós az album alaptónusa igen erőteljes poszt-grunge-os ízekkel, és ugyan masszívan gitárcentrikus, illetve kisebb mennyiségben nagy üvöltések is bőven akadnak rajta, sokkal inkább érzelmi töltete, lélekcsupaszító jellege miatt súlyos, nem pedig azért, mert izomból leszakítja a fejedet.
|
megjelenés:
2022 |
|
kiadó:
Federal Prisoner |
|
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Persze senki se higgye, hogy valami nyugis, higgadt atmo-izét kapunk, az album kimondottan zajosan indul az In This Hell You Find Yourself intróval, az elsőként kibontakozó Reality Spiral pedig mindjárt egy masszás, kicsit doomos riffre kanyarított modern rock/metál-téma. A még tökeit el nem veszített Stone Sour repertoárjában épp olyan szépen mutatott volna, mint mondjuk a már megdallamosodott Vision Of Disordernél a 2000-es évek elején – helyből megadja az alaphangulatot a folytatásban érkező, hasonló vonalon betonozó No More Lives To Góval együtt, az igazi padlózás azonban a Never Wanted Thatnél következik. Ez a tökéletesen felépített, gyilkos dallamokkal telepakolt, sötét borulat már inkább a 21. századi Alice In Chainsre hajaz, a keservesen fel-felsíró, kissé new wave-es gitárokkal aládúcolva Greg páratlan atmoszférát teremt fantasztikusan megformált énektémáival. A szimpla, de tökéletes szóló is óriási. A Code Orange-es Reba Meyersszel duettben tolt, hasonló csapásvonalon mozgó, de lendületesebb Lowereddel pedig még erre is sikerül gombot varrni. Itt kábé mintha az Alice In Chains jammelne a Siouxsie And The Banshees-zel, és ahogy nekilendülnek a megvaduló, pengeélen táncoló Rebával, az embert automatikusan magába szippantja a forgószél. Az év egyik nagy dala számomra, nem is kérdés.
A pulzáló-lüktető-elektromos We-ből és a beborult, depresszív, I, Eclipse-ből sem hiányoznak a '80-as évek újhullámos/darkos ízei, utóbbiban viszont legalább ennyire meghatározó az elszállósabb Deftones-vonal is. A Rainbows Underground meg gyakorlatilag tokkal-vonóval mehetne Jerry Cantrellék valamelyik mostani lemezére, méghozzá nemcsak jellege, hanem színvonala által is. A csaknem kilencperces, záró All Waves To Nothing pedig baromi agresszíven indul ugyan, aztán a közepén átfordul valami teljesen másba azokkal a finoman elszállós, kicsit Deftones-ízű énekdallamokkal meg a folyós gitárokkal, és igazi megtisztulást hoz az album végén libabőrös pillanatokkal. Puciato végig megalázóan teljesít, abszolút csúcskategóriás szintet hoz: néhol már-már szinte fölényes, milyen szinten uralja a hangját, tényleg egészen elképesztő kifejezőkészség szorult bele. És akkor a pengeéles intelligenciával megírt szövegekről még nem is beszéltem...
Nem tudom, hányan értesültek erről a szinte fű alatt megjelent albumról, én azonban mindenkinek jó szívvel merem ajánlani, aki kedveli Greget vagy a fenti neveket. De akkor is, ha szívesen hallanál egy kellően erőteljes, energiadús, fogós dalokkal teli, de ragadóssága ellenére is tényleg tartalmas, intellektuális-érzelmes, a lélek legmélyére ásó albumot. Baromi jó cucc.
Hozzászólások
Bevallom, én nem miatta, de amúgy egyetértek. :)
Pont ezért most jutott ez az eszembe, mert egy számomra ismeretlen név, akiről az első bekezdés mesél, hogy de amúgy honnan kéne ismerősnek lennie. (A Dilinger azért nem kis név)
Pár lemez, ami nekem bejött idén:
Fer de Lance: The Hyperborean
(Into Glory Ride korabeli Manowarra emlékeztető, hősi, epikus, doomos heavy metal)
Graceless: Chants from Purgatory
(holland death/doom, az Asphyx vonaláról, szerintem sokkal jobb, mint az új Autopsy)
Midnight: Let there be Witchery
(black metal alapú, motörheades zajongás, láda sör, és hangos erősítők)
Spiritus Mortis: The Great Seal
(epikus doom)
Yaotl Mitclan: Sagrada Tierra del Jaguar (2020)
mexikói black metal, mezoamerikai elemekkel, leginkább az Emperor vonaláról)
Imperial Triumphant - Spirit of Ecstasy
Hällas - Isle of Wisdom
Slaegt - Goddess
Riot City - Electric Elite
Gaerea - Mirage
Devil Master - Ecstasies of Never Ending Night
Black Particles - Loss Function
Wormrot - Hiss
White Ward - False Light
Beerzebub - A Szavak Ereje
Annyiszor leírtuk már, se idő, se energia nincs erre. Ha valamibe belebotlunk, és nagyon megihlet valakit arról írunk. Amúgy vicces, hogy pont egy olyan kritika alatt kérdezed, aminek az előadója ezer főt alulról súroló csoporttal rendelkezik fbookon, ráadásul tényleg kiemelkedően jó a lemez. (Engem is azonnal elkapott, pedig ritka már az ilyen sajnos.)
Amiről írunk, annak nagy részét nem kapjuk, mi is utánajárunk, ahogy bárki más.
Személy szerint nálam naponta landol kb. 30 noname kiadós link, van, amikor több. Ember nincs, aki ezeket megnézi, feldolgozza. Nagy ritkán találok valamit köztük, ami megfog, de nyilván ennyi év után pillanatok alatt megmondom, ha valami érdekel/érdemes foglalkozni vele, vagy sem.
De nyugodtan írjatok pár zenekart/lemezcímet, ami érdekes, belehallgatunk, hátha.
Ez egy tök valid észrevétel, ugyanez fogalmazódott már meg bennem is. Iszonyat erős lemezekkel volt tele az év, a legtöbbjéről még kisebb hír sem volt, nemhogy recenzió.
Ismeretlen, underground, de mégis jó lemezekről meg nem.
Kapjátok a lemezeket? (A kicsik meg nem küldenek)
Vagy szándékosan lőttök erre a szegmensre, az ismert nevekre?
Mert, az én tapasztalatom az, hogy nem az ismert nevek alkotják a jó lemezeket. Azokon ők már túl vannak. Jó lemezeket nem tud senki sokat írni, max. 3-4-et (talán a Maiden az, akik a legtöbb jó lemezt hozták össze).
Ha nem néz szét az ember az ismeretlen, fiatal bandák között, akkor lemarad a jó lemezekről