Shock!

Az úgy volt, hogy volt egyszer egy psychobilly közvetlen közelében járó, „belezős rock and roll" zenekar, egy (mű)vérrel, könnyel, verejtékkel és (mű)hányással súlyosbított lokális legenda, a Yellow Spots. Egyik EP-jükről, a míves elnevezésű Öt fogásos vacsora a belezősökkelről mi magunk is írtunk vala, aki nem hiszi, járjon utána. Illetve hát a banda az van még mindig, csak a korábbi tagság nagy része, élükön Aberrált Atyával, az énekessel, na, az nincsen már benne többé. (Sőt, igazából a régi brigádból csak a dobos főnök Schleki maradt meg magányos hírmondónak, aki persze rögvest új tettestársak után is nézett, így aztán a Pöttyöket sem kell ám temetni!)

És hogy mi a bús herpesz is egyáltalán ez a psychobilly? Hát kétféle, egymástól igencsak elütő rétegzenéből (a punk rockból és a rockabillyből) összekutyult harmadik, ami még a két eredőnél is sokkal rétegebb (a réteg szó fokozható egyáltalán? – eh, tökmindegy). Jellemző még rá a rengeteg horror (főleg zombis) elem, mindenféle aberrációk kedvelt említése, a nagybőgő, a sok-sok tetoválás, az oldalt felnyírt Elvis-frizura, és ami a legfontosabb: a beteg humor! Na, ez a Yellow Spotsra is jobbára jellemző volt, rengeteg színpadi mókával nyakon öntve, és egy fokkal kevésbé ugyan, de jellemző marad a Gutting Revue-re is. Csak ez itt éppen sokkal swingesebb-jazzesebb móka, még több fúvóssal, így hát nyúljuk csak le szépen saját stílusmeghatározásukat: „hardcore-swing". Na, ez itten éppen az, három tételben.

„Kommersz pálinkának bűze marja a szemeket / Tavaszi szél vizet áraszt, s hordja a szemetet // Cigaretták csikkje égjen testhajlatokban! / Kurvák vére, kurvák vére folyjon patakokban!" – imígyen kezdődik az első tétel, sokat ígérő címe Kurvák vére, és ez jól jelzi előre, hogy itten széplelkeknek semmi keresnivalójuk nem lesz! Még szerencse, hogy köztudottan ordas nagy genyó vagyok, így aztán nem hátrálok meg az egyébiránt klipesített tétel meghallgatásától, sőt, azt kell mondjam, kifejezetten tetszik is. Aberrált Atya (a személyi igazolványában nyilván nem ez a név áll, sokkal inkább az, hogy Ambrózy György) nyers, de kifejezetten képszerű szövegei engem bizony mindvégig elszórakoztatnak, nemkülönben az ötletes, életvidám zene is. Merthogy nehogy azt gondoljátok ám, hogy a kilenctagú (!) formáció (a háromtagú fúvósszekción túl két vokális hölgy is erősíti a hadat) a laza őrületen túl zenélni nem tudó, nyeretlen kétévesek szedett-vedett bandája lenne, mert ez közel sincs így. A maga módján minden hang a helyén van, Petrovits „Szifon" Attila nagybőgője egészen tetszetősen szól, Fenyves Márk pedig nemhiába végzett jazz konzervatóriumot, közel sem két-három hangot pengetget végig.

„A paprikás kéz kellemetlen / Nehéz lesz megszokni // Sikításod elnyeli / Egy szádba tömött zokni" – eztet meg a kettes dalban éneklik, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül-ben, ami az én fülemnek a legswingesebb darab, a fúvósok (akik között amúgy szintén találunk egy vérrel lelocsolt, ám ennek ellenére is attraktív hölgyet!) jelenléte a refrénben maga alá temeti Aberráltat, hogy aztán a játék a hangulatokkal a legvégére, az Utolsó menüre teljesedjen ki végérvényesen, ami már annyira sírva vigadósra sikerült, hogy nem túlzás azt mondani, szinte már sramlizenére vigadhat hallatán a fesztiválok népe, meg persze olyan szövegekre, hogy aszongya „Megváltozom majd / Új életem lesz // De azért előtte / Megiszom még ezt".

Esküszöm, én is meg fogok változni, talán kicsit komolyodni is fogok idővel, de előtte még ki fogom élvezni az ilyen gondtalan eszementek gondtalan és eszement zenéjét, mint a Gutting Revue Első menüje. Meg persze én is megiszom még ezt...