Azt hiszem, leszögezhetjük: a Geezer azért egy legendás név. Na persze, nem az együttes okán, hanem amiatt az ember miatt, aki Terence Butlerként látta meg a napvilágot, és a fenti néven vonult be a metal halhatatlanjai sorába. Hogy miért, azt mindenki tudja, felesleges lenne ideírni.
Geezer bácsi úgy '94 körül határozta el véglegesen, hogy most aztán már tényleg itt az ideje az önálló karriernek, mivel (nem először, és vélhetően nem is utoljára) úgy látta, hogy Tony Iommi nem a megfelelő irányba tolja a Black Sabbath szekerét. (Szerintem jól látta.) A banda nevén nem kellett sokat agyalni, ott volt neki a saját jól csengő neve, dobosnak meg ott volt az akkoriban - Ozzy révén - megismert Dean Castronovo. Birminghambe visszatérve összefutott egy régi baráttal, Pedro Howse gitárossal, úgyhogy már csak a megfelelő hangot kellett megtalálni. Geezer a Fear Factory énekese, Burton C. Bell mellett döntött, aki persze örömmel fogadta el a nagy öreg felkérését. Így született meg a G//Z/R (az első lemezen még így szerepelt a név) és a Plastic Planet album '95-ben. Jóféle, tökös lemez volt ez, és megmutatta, hogy Geezer hogyan is képzeli a saját utat: újítani kell, haladni a korral, nem megülni a babérokon.
Azóta eltelt 10 év, megjelent még egy album (Black Science '97-ből), itt az új, és Geezer elgondolása még mindig a régi: haladni kell a korral. Na, ilyenkor viszont könnyű beleesni abba a csapdába, hogy túlzottan modernkedünk, oszt' szégyent hozunk a régi névre. De erről majd később.
A projectben - mert inkább project ez, mint hús-vér zenekar - a gitáros maradt, és az énekes is változatlan a második lemez óta (Clark Brown), csak a dobos az, aki új, és Chad Smith névre hallgat. A név csalóka, mert ez a Chad nem a RHCP ütőse, csak névazonosságról van szó.
A lemez a Misfit nótával indít, ami szerintem a legjobb is az egész korongról. A zene alapján rajta lehetett volna az első albumon is (súlyos, basszusra épülő modernség, amiben azért benne van a '80-as évek Sabbath-ja is), Clark Brown pedig mindent bevet: üvölt, dallamosan énekel, és szöveget mond. Ebből még akármi is lehet - gondoltam -, és hát lett is. A Pardon My Depression ugyanis egy komor hangulatú, Alice In Chains és Godsmack (de hát ők úgyis legtöbbször Alízékat majmolják) stílusú dal, Clark énekének újabb oldalát felvillantva. Eddig még minden szép és jó. Az első pofáncsapás a Prisoner 103 képében jön el, ami - esküszöm! - teljesen olyan, mintha a végét járó Rage Against The Machine adta volna oda Geezernek, hogy csináljon vele, amit csak akar. Clark Brown itt éppen rapel, és hát ezt nagyon nem kellett volna...
Aztán van még a későbbiekben jó kis gitártémára épülő, lassabb tempójú, de azért néha begyorsuló I Believe (jó is lenne, csak nagyon elhúzzák, majd hét perces), keményebb, modernkedő, néhol Slipknot/SOAD, néhol P.O.D./Papa Roach hatásokat felmutató Aural Sects meg Pull The String, de az egész albumra jellemző a keménykötésű verze-dallamos refrén dalfelépítés. Ami hiányzik, az éppen valami régi vágású lassulás vagy doomos súlyosság, amit ugye Geezertől azért mindenki várna. Mondjuk az Alone úgy kezd, hogy abból még jó kis doom is lehetne, de aztán dallamos ének jön, a nóta meg unalomba fullad. Pont ez a legnagyobb baj a lemezzel: jók a zenészek, nagyon tehetséges az énekes, jól szól a cucc (a produceri székben megint csak egy Geezer nevű személyt találunk), "csak" éppen a jó dalok hiányoznak egy kicsit, és néhol csak az énekes srácnak köszönhetően nem válik hót céltalanná egy-egy téma. Mert Clark Brown tényleg tud. Érdekességként el lehetne mondani, hogy Geezer Biff nevű fiacskája két számban is háttérvokálozik - I Believe, Don't You Know -, de igazából mintha ott se volna.
Szimpatikus, hogy a nagy öreg (idén lesz 56, hi-he-tet-len!!!) nem pihen meg, hanem nyomja tovább a jó öreg rakenrollt, meg hallja is az idők szavát, csak ez itt most egy kicsit görcsösre sikerült, mintha nem jó irányba próbálkozna. Sokat gondolkoztam rajta, de a lenti pontszámnál többet nem tudok, kevesebbet pedig nem vagyok képes adni.
