Shock!

A Halestormnál nagy hagyománya van a feldolgozásoknak, ráadásul általában érdekesen is válogatnak, így különösebben nem akarok belekötni az EP-sorozat frissen kiadott harmadik darabjába. Lzzy Hale hangját eleve imádom, és még akkor is szívesen hallgatom, ha magától a csapattól egyébként sosem ájultam el, szóval üsse kő, miért is ne... Mondanom sem kell, az utóbbi évek, sőt, évtizedek talán legállatabb hardrock-énekesnője a ReAniMate 3.0-n is végig hatalmasat alakít, már csak miatta is érdemes tenni egy próbát a végeredménnyel.

A Whitesnake Still Of The Nightja tavasszal lesz harmincéves, eleve sokszor feldolgozott számról beszélünk, amely viszont annyira tökéletes, hogy nehéz mit hozzátenni. Lzzy minden túlzás nélkül zseniálisan nyomja David Coverdale halhatatlan énektémáit, de ebben nem is rejlett sok kockázat. Emellett kifejezetten okos megoldással Joe Hottinger még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy John Sykes nyomába kívánna lépni, nagy is lenne rá az a bizonyos kabát – a szólót gyakorlatilag teljesen átbuherálták, de végső soron nem rossz, és nyilván a gitárhangzás is földközelibb, puritánabb az 1987-es album egyszerre szuperszonikusan sűrű és szétvisszhangosított soundjánál.

A két legneccesebb választásnak a Soundgardentől átvett Fell On Black Days és a Metallica Ride The Lightningjának címadója tűnt. A Superunknown egyik legjobb dala elég hagyományőrző, kissé feszesebb, kevésbé lebegős-folyós-álomszerű a Halestorm kezei alatt, Lzzy pedig megmutatja, hogy ha kell, Chris Cornellt is remekül hozza – az eredeti olyannyira belém égett, hogy nem nagyon látok okot, amiért ezt kellene hallgatnom helyette, de jól megcsinálták, ezt eszemben sincs elvitatni. Ez a csaj tényleg igazi kincs, még Cornell olyannyira jellegzetes, egy-egy kirobbanó, megnyomott szótagját is hatásosan hozza. A Ride The Lightning viszont elég furcsa, a refrénben hozott, hisztérikusra vett rekesztősdi szerintem nem nagyon működik, mint ahogy a „Someone help me..." rész végének enyhén Alice In Chains-beütésűre vett nyújtása sem. Tény, hogy az összes feldolgozás közül ennek az eredetijében hallható a hagyományos vokalizálástól legmesszebb álló ének – nos, mint a mellékelt ábra mutatja, ennek ellenére messze nem olyan egyszerű hasonlóan érdemivel és működőképessel helyettesíteni. Hottinger viszont szépen, hagyományőrzően nyomja Kirk Hammett szimpla, mégis tökéletes, ikonikus szólóbetétjét, és ugyanez áll Arejay Hale dobolására is.

Két csajos téma is szerepel a dalok között: Sophie B. Hawkins Damn I Wish I Was Your Loverje szerintem jobban működött az eredeti szellősebb, finomabb, légiesebb hangszereléssel, de a dallam itt is nagyon erős, Lzzy meg istennőként énekel, szóval végső soron megvettem. Joan Jett ellen meg sajnos gyárilag be vagyok oltva, legyen szó akár Runawaysről, akár szólókarrierről, de az I Hate Myself For Loving You-val olyan nagyon azért nem lehet mellélőni, hiszen vérbeli Desmond Child-féle arénarockról beszélünk. Ez a változat pedig épp annyival jobb az eredetinél, hogy Lzzy Joannal ellentétben tud énekelni. Pont ez szól egyébként a legfrissebb átvariált téma, a Twenty One Pilots Heathensének Halestorm-változata mellett is – a szóban forgó számot én személy szerint nem szeretem, de ez a rockosabbra vett verzió azért lényegesen jobban bejön az eredetinél ezzel a fantasztikus hanggal. Az AC/DC szintén nemrég bemutatott Mistress For Christmase pedig nem került fel ide, amit nem annyira értek, de igazából nem baj – Lzzy abban is nagyon jó, a felgyorsított tempóval viszont pont a szám romlott, rafkós lüktetése tűnt el.

Mint a legtöbb hasonló cucc, természetesen ez az EP is párszor hallgatós érdekesség, de összességében profi munka, Lzzy Hale előtt pedig továbbra is leborulok.