Shock!

A Harem Scarem a hard rock / AOR bandák közül számomra mindig a laza, napfényes feeling miatt emelkedett ki, valahogy az a fajta zene volt, aminek hallatán önkéntelenül felkel a nap, az emberek szörfökkel a hónuk alatt, hűtött koktélokat szürcsölgetve indulnak a tengerpartra, ahol persze szól a rock'n'roll. Baywatch feeling plusz jó zene.

Ezért is volt fura, hogy a zenekar, amely átvészelt már a dallamos zenékre nézve sokkal mostohább korszakokat is, egy számomra érthetetlenül besúlyosodott, mélyre hangolt, modernkedő dallal (Dagger) nyitja a 2005-ös lemezt. Az Afterglow hasonló felfogásban íródott, majd a könnyedebb kezdés után ide zúzósodik a Rise And Fall is... Mi történt? Nanorobotokat csempésztek a zenészek italába? Vagy túl sokáig ment otthon az MTV? Aztán, ahogy egyre többször pörgött a lemez, kezdtem megszokni a dalokat, amikről kiderült, hogy a "test" ugyanaz mint régen, csak a ruha, amibe öltöztették új, modern és súlyos... néha kicsit sikerült túl sokat felvenni ezekből a göncökből, eltakarja, amit pedig meg kéne mutatni.

Ha egy új zenekar bukkant volna fel ezzel a lemezzel, azt mondanám, kifejezetten érdekes kísérlet a húsz éves melodikus rock dallamokat a modern rock és metal megközelítésével vegyíteni, de egy Harem Scaremtől ez igenis furcsa. Persze idáig szapultam őket, pedig a dalok nem vészesek, sőt. A Can't Live With You például egy kissé modernizált Def Leppard balladára emlékeztet, az Afterglow vagy a Forgive & Forget refrénje a sok súlyoskodás közepette is megcsillantja a csapat régi stílusát... Kicsit soknak érzem viszont a prüntyögősre vett melankóliákat, mint az All You're Getting vagy az Understand You. Majdnem jók ezek is, de nem érnek fel az igazi AOR ballada-klasszikusokkal, inkább csak bizsergetnek mint robbannak. Ráadásul valahogy a lemez végefelé kezdenek sűrűsödni az ilyen jellegű leállások, még a Wishing című bónusz nóta is ebbe a kategóriába tartozik.

A pontozásnál nagy bajban vagyok. Hét vagy nyolc? A "nem ezt vártam" miatt hét lenne, de végülis nem rosszak a nóták, szépen dörög a sound, meg azért elő-elő bukkannak a régi kincsek, még ha keresni is kell őket, nem vernek arcba azonnal. Hét és fél. Az idő majd megmondja, maradi voltam-e, vagy a következő HS lemez a hasonszőrű kritikák miatt visszatérés lesz a happy metalhoz...