Shock!

Szép éve lesz idén a death metal rajongóinak. Hosszú-hosszú idő után végre új lemezzel jelentkezik a Morbid Angel, mindjárt itt az új Autopsy csapás, de erősnek tűnik a friss Illdisposed anyag is, na és persze itt az ötödik Hate Eternal korong. Erik Rutan a mai death színtér oszlopos tagja, sőt, egyik legjelentősebb alakja. Zenészi karrierjét a nyolcvanas évek egyik legelső death metal csapatában, a Ripping Corpse-ban kezdte, majd nem sokkal később átigazolt a már komolyabb hírnévnek örvendő Morbid Angel kötelékébe, akiknek két lemezén is hallható játéka (Domination - 1995, Gateways To Annihilation - 2000). Mivel azonban a Morbid Angelnek csak rövidebb időszakokra volt a tagja, s itt egy igen aktív zenészről beszélünk, természetes, hogy saját zenekar alapításába vágta fejszéjét. Ez lett a Hate Eternal, mely 1997-ben látta meg a napvilágot, a Phoenix Amongst The Ashes pedig immáron az ötödik album a sorban.

Mivel a csapat főnöke Rutan, ezért valószínűleg nem is kelt nagyobb döbbenetet a tény, hogy a felállás folyamatosan változik, akárcsak az időjárás. A szén-dioxid helyett is death metalt kilélegző Rutan most is frissített némileg a banda sorain. Basszusgitárosnak ezúttal a Vile-ból ismert JJ Hrubovcakot hálózta be, Jade Simonetto dobossal azonban már az előző, Fury & Flames lemezen is együtt dolgozott. A produceri széket pedig ezúttal sem adta át másnak, de a profi hangmérnök Rutan persze ezúttal se tolta el a hangzást, nagyobb hangerőn a produkció cafatostul tépi le az ember arcát.

Akik figyelemmel követik Rutan munkáit, azok előtt régóta világos lehet, hogy ez a fazon soha nem fog kísérletezni, de valószínűleg még csak a gondolatától is irtózik annak, hogy addig szokatlannak számító zenei megoldásokkal operáljon valamely lemezén. Emiatt a Phoenix Amongst The Ashes se fog meglepni senkit, aki ismeri az előző Hate Eternal műveket. Rétegezett, sűrűn hangszerelt brutális death metalt kapunk negyven percben, ami így leírva tán még soknak is tűnhet, de Rutan valami boszorkányos mód képes úgy zenét írni, hogy az ne tűnjön túlzásnak. Vagy csak egyszerűen zseniális érzéke van az album megszerkesztéséhez, de az egyébként nehéz hallgatnivalót jelentő új lemez negyven perce szinte úgy elrepül, mintha legalábbis egy tizenkét perces kislemez volna.

A felvezető Rebirth után érkező The Eternal Ruler egy tipikusnak mondható Rutan-szerzemény. Blast beatek és riffhegyek temetik maga alá a hallgatót, s a főnök bugyborékolása sem lett kommerszebb az eltelt pár év alatt. A Hate Eternal egyik legfontosabb jellemzője az irdatlan tempók és sűrű témahalmozás mellett a szólók gyakori használata, amit még mindig sok extrém zenekar mellőz méltatlanul. Persze egy olyan gitáros, mint Rutan, aki bármit képes eljátszani, nem fogja vissza magát, s ha csak teheti, kivillantja tigrisfogait. A Thorns Of Acacia doomos riffjeit hallva az ember szinte várja a lassabb szerzemény felbukkanását, és tessék! A soron következő Haunting Abound visszavesz némileg a rohanásból, sőt, a második felében még a hangkép is kitisztul, hogy csak a harci dobtéma és a kísérteties gitárszóló maradjon.

Rendkívül hangulatos a címadó darab témázása is, s itt köszön vissza leginkább az előző lemez drámaisága. Aztán persze akad itt olyan szerzemény, amelyiken az egyik nagy testvér és barát, a Cannibal Corpse hatása érződik. Ez a Lake Ablaze, amely egyébként az elnyújtott, tipikusan Corpse-os riffek mellett azért rejt olyan megoldásokat is, amelyeket nem feltétlenül várnánk Pat O'Brienéktől. A záró darab pedig meglepően dallamos, főleg a lemez egészéhez mérten, és felfrissítő lezárást nyújt.

Furcsa, de mégis a Phoenix Amongst The Ashes az első olyan Hate Eternal korong, aminek a végére érve nem érezni fáradságot, vagy a többmázsás riffsziklák súlyát magunkon. A zaklatott elődhöz képest ezúttal egy kiegyensúlyozottabb lemezzel jelentkező Rutanra ismét érdemes volt várni, új műve a szokásos intenzitást mutatja, de a megszokottaknál most valahogy kerekebben. Méltó folytatása egy izmos sorozatnak.